Egy nappal ezelőtt volt a 75. évfordulója annak, hogy 1947. április 12-én elindultak az első, magyarokkal telezsúfolt marhavagonok Csehszlovákiából Magyarországra. Ez a lehetőségekhez képest az érintett 76 616 magyar számára talán még – félve írom – a szerencsésebbik helyzet volt.
Ugyanis az 1945-ös Benes-dekrétumok alapján a csehszlovák hatóságok addigra már 43 ezer felvidéki magyart deportáltak kényszermunkára a Szudéta-vidékre, „pótlandó” az onnan addigra kitelepített hárommillió németet; ugyanebben az időszakban több ezren szöktek át Magyarországra az erőszakos elhurcolás elől; számos családnak kobozták el a vagyonát; sokak internálótáborokban lettek tömeggyilkosságok áldozatai, minden következmény nélkül. Azokról a magyarokról nem is beszélve, akik maradtak. Ők ma Szlovákiában és Csehországban 430 ezren lehetnek. Vagyis ez a nap nem csak a deportáltakról, a menekültekről és a meggyilkoltakról, de róluk is szólt. Volna.
Apai nagyapámat felvidéki magyarként még a kitelepítés kezdete előtt, 1946-ban a Szudéta-vidékre akarták deportálni. Ezt csupán azért kerülhette el, mert a felvidéki magyarokkal szemben alkalmazott kollektivizálás kivételes esetekben ellenkezett az emberi méltósággal: egy csehszlovák csendőr jelent meg egy este a családi ház kapujában, és közölte nagyapámmal, hogy parancsot kapott, amely szerint neki másnap reggel érte kell jönnie, deportálni fogják, és egy éjszakája maradt arra, hogy eldöntse, megvárja-e a reggelt. Nem várta meg, Magyarországra menekült.
Hátrahagyta nagyanyámat az alig egyéves apámmal Csehszlovákiában. A dekrétumok értelmében állampolgárságuktól megfosztva, a családi vagyon elkobzása után nehezen sikerült megszervezni, hogy nagyapám után szökhessenek. Nagyanyámat beszögelték egy kredencbe, feltették egy marhavagonra, így utazott Budapestig. Apámat a nagyszülei adták át egy cukorcsempésznek, aki a nyakában hozta át az Ipolyon, ahol a szülei már együtt várták.
Nagyapámnak egy testvére volt, ő is Magyarországra került, de szüleik nem hagyták el Csehszlovákiát, vagyonukat – haszonállataikat, földjüket, házukat – elkobozták, és a kényszer okán hiába váltak 1948 után csehszlovák állampolgárrá, nem kaptak vissza semmit abból, amit a Benes-dekrétumok alapján tőlük elvettek. Nagyanyám testvérei közül ketten maradtak ott a szüleikkel, egy testvérét pedig a lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra telepítették. Ők sem kaptak vissza semmit, a dekrétumok pedig a mai napig jogfolytonosak, sőt a szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a Benes elnöki rendeleteiből „eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.
Apám három évvel ezelőtt halt meg, egy évvel azután, az általa elindított kártalanítási per végeredményeként, a szó szoros értelmében fillérekkel szúrták ki a család szemét, de nem is ezért indította az eljárást. Azt sem érte meg, hogy ugyanabban az évben, 2020-ban Igor Matovic akkori szlovák kormányfő bocsánatot kért a Felvidéken maradt és az onnan elüldözött magyarságtól: „Kedves barátaim, őszintén bocsánatot akarok kérni tőletek azokért az igazságtalanságokért, amelyek életetekben amiatt értek benneteket, hogy nem voltatok hajlandóak feladni az anyanyelveteket”. Csehország részéről ugyanezt senki sem tette meg, s Benesnek 2005-ben állítottak szobrot Prágában a cseh külügyminisztérium előtt.
Tegnap volt tehát a deportálások kezdetének 75. évfordulója. Családi érintettségem okán foglalkoztatott az ügy, és érintettségtől függetlenül is előfordul, hogy a közösségi felületeken vagy a sajtón keresztül felhívom a figyelmet egy-egy ilyen napra. Így vettem észre, hogy például az Instagramon nem használta még senki sem a #benesdekrétumok hashtaget, és ebből az ártatlan észrevételből aztán nagyon hamar hidegzuhany lett:
Hogy az Instagramon közzétett felhívásom nem talált egyetlen követőre sem, az nyilván kevéssé, de nagyon is szembetűnő volt szinte a teljes, kormánytól független sajtó némasága. A kormánysajtó is visszafogott számban közölte az MTI beszámolóját a Rákóczi Szövetség megemlékezéséről, amin legalább Gulyás Gergely ott volt, de rajta kívül a kormány- és ellenzéki politikusok körében mindennél nagyobb volt a csönd. Utóbbiak azért is volnának különösen fontosak, mert az Országgyűlés nem egészen tíz évvel ezelőtt, 2012. december 3-án ellenszavazat nélkül nyilvánította április 12-ét a Felvidékről kitelepítettek emléknapjává.
Nagyon óvatos becsléseim szerint is 6-700 ezer, kisebbségben élő magyart érintettek a szó valódi értelmében súlyosan a Benes-dekrétumok 1945-től kezdődően. Orbán Viktortól és Márki-Zay Pétertől sem érdemeltek tegnap egy szót sem. Karácsony Gergely sem posztolt, és Szijjártó Péter külügyminiszter éppen aznap Prágában járt, de ő sem tett ki ezzel kapcsolatban semmit. És egyébként senki sem.
Vagyis szinte teljes érdektelenségbe fulladt a Felvidéki magyarok kitelepítésének 75. évfordulója. Talán jobb is, hogy apám ezt sem érte meg.
