A kínvallatásról szóló első európai forrásunk a 13. századi Ausztriából való. Innentől egyre gyakoribbá vált a bizonyítás ezen kegyetlen módozata, és az újkor folyamán terjedt el igazán. A középkori Magyarországon csak viszonylag késve jelent meg, és kevésbé volt jellemző. Miután nyugatabbra már betiltották, Mária Terézia 1776. március 22-én rendeleti úton vonta ki a büntetőjogból ezt a brutális eljárást – írja a múlt-kor.hu.
Kerékbe törés és ló farkához kötés
A kínzás elsősorban nem a büntetésvégrehajtás része volt, hanem a per folyamán, a bizonyítási eljárás során folytatták le. Persze nem egyszer jelen volt a kivégzés során is, ám ekkor a teatralitás, a nézősereg elrettentése volt a cél. Ilyen volt az úgynevezett minősített halálbüntetés, ami Magyarországon a karóba húzást, a felnégyelést, a megégetést és a kerékbe törést jelentette. Utóbbi során az elítéltet széttárt karral és lábbal, fekvő helyzetben a földön fekvő gerendákhoz vagy létrához kötözték, majd végtagjait egy nagy kerékkel összetörték, mellét bezúzták. Az így megkínzott testet a kerék küllőihez kötözték és fölerősítették egy földbeásott gerenda tetejére. A kerékre olykor éles vaspengéket is szereltek. Természetesen nyilvánosan, közönség előtt hajtották végre.
A minősített ítéletvégrehajtás során a kivégzés előtt tüzes vassal égetéssel, nyúzással és testcsonkításokkal tetézték a kivégzés fájdalmait. Ám az igazságszolgáltatás célja itt nem a halálraítélt szenved(tet)ése volt: a jogpropaganda korabeli felfogásának egyik pillére az elrettentés, a tanító-figyelmeztető szándék volt. Ezt bizonyítja, hogy nem egy esetben a bírák közölték a hóhérral: gyorsan, még a kínzások előtt ölje meg az elítéltet, de úgy, hogy a tömeg azt ne vegye észre.
Különösen súlyos büntetéseknél alkalmazták az úgynevezett lófarokra kötést. Ekkor a tömlöcből vagy a siralomházból az elítéltet egy deszkára vagy zsákba kötözték, és a város utcáin végigvágtatva húzták a vesztőhelyig. Ennek „egyszerűbb” verziója volt, amikor szekéren vitték a vérpadig, útközben pedig a válogatott kínzásokban. részesítette. Összességében elmondhatjuk, hogy Magyarországon kevésbé volt divatban a kínvallatás, mint nyugaton. Bár a bizonyítási eszközök humánusabbak, mai szemmel nézve mégis elképesztőek voltak.
Tüzesvas próba és tetemre hívás
Az istenítéletek közül magyar jogban ezen belül a párbaj volt a legelterjedtebb, de alkalmazták a víz- és a tüzesvaspróbát is. A vízpróba során a vádlottat összekötözve vízbe dobták. Ha elmerült, igyekeztek még élve kimenteni, hiszen ez ártatlanságát bizonyította. Ha azonban felbukkant felszínen, vagyis még a “víz is kidobta magából”, úgy bűnös volt. Egy másik formája volt a forró- és hidegvizes próba, ahol az égési és fagyási sérülések gyógyulása bírt bizonyító erővel. Hasonlóan a magyarok által már a honfoglalás idejéből ismert tüzesvas próbához.
A vádlott, de akár a vádló kezét is először bekötözték és lepecsételték. Úgy hitték ugyanis, ha valaki bizonyos füvekkel bekeni a kezét, nem égeti a tűz. Ezután három napig kenyéren és vízen böjtölt, meggyónt. Végül egy forró vasdarabot adtak a kezébe, amit néhány lépés távolságra kellett elvinnie, végül ismét bekötötték és lepecsételték a kezét. Három nap múlva a kötést felnyitották, és ha a seben a gyógyulás nyomait látták, az illető ártatlanvolt. Az egész eljárás vontatott volt, ünnepélyes körülmények közt játszódott, és különböző lélektani hatásokkal fűszerezve alkalmat adott rá, hogy az illető még a végső próba előtt megvallja az igazat.
Gyilkosságok esetében gyakran alkalmazták az Arany János által is megénekelt tetemre hívást, vagy halálújítást. A gyanúsítható személyeknek a kiterített halotthoz kellett járulniuk, és eskü vagy átok kimondása közben meg kellett érinteniük a sebét. Akinek érintésére a halott megmozdult vagy vérezni kezdett, azt tekintették gyilkosnak. Erdélyben az áldozat rokonainak, barátainak és ismerőseinek, sőt az egész falu lakosságának meg kellett jelennie és meg kellett nevezniük a gyilkost. Ha nem tudták, az áldozat fejére tett kézzel kellett esküt tenniük, hogy nem ők ölték meg és nem ismerik a tettest. Aki nem volt hajlandó esküdni vagy akinek esküje alatt a holttest vérezni kezdett, azt vétkesnek nyilvánították.
Fokozódó brutalitás
Egészen különleges volt a szent falat (panis adiurati) esete, amikor a vádlottnak egy darab szentelt kenyeret kellett átkozódás közben sikeresen lenyelnie, vagy boszorkányok esetén egy vajas kenyérrel egy macskát vagy kutyát megkínálnia. Ekkor az állat elutasítása jelentette a vádlott bűnösségét. A régi emberek annyira hittek az istenítéletben, hogy sokak már ennek elrendelésére beismerték tettüket. A kor törvénytevői természetesen csak végső esetben, racionális bizonyítékok hiányában fordultak ezekhez a megoldásokhoz.
A bírónak mindenáron törekednie kellett a bizonyítékok megszerzésére, nem mérlegelhetett, azokhoz szigorúan kötve volt. Ő hallgatta ki a gyanúsítottakat, rögzítette a tényeket és adott esetben elrendelte a kínvallatást, így gyűjtvén a bizonyítékokat. Ezek után először udvariasan vallomástételre szólította fel a vádlottat, majd keményebb hangnemben megismételte. Ha beismerés nem történt, megkérte a hóhért, hogy vezesse végig a kínzókamrán, mutassa meg neki eszközeit és működésüket. Ez már sok embernél hatott, de volt, aki csak akkor tett beismerő vallomást, amikor a hóhér levetkőztette, hogy hozzákezdjen a tortúrához – olvasható a történelmi témákat feldolgozó honlapon.
Akik még mindig ellenálltak, azokat kikötözték és először „finomabb” módszerekkel (ujjcsavargatás, fogók, csípők) próbálták “jobb” belátásra bírni, majd tüzes vassal való égetésnek vetettek alá. Ha beismerés még mindig nem érkezett, a hóhér már komolyabb eszközökhöz nyúlt, amelyek már képesek voltak maradandó egészségkárosodást okozni. Végső állomás volt a spanyolcsizma, ennek világszerte több fajtája volt ismeretes. Magyarországon ez azt jelentette, hogy a vádlott kinyújtott lábait két falap közé rakták, amit elkezdtek egyre jobban szorítani, olyannyira, hogy a vér kiserkent a lábujjakból. A kínvallatási módszerek részleteiben kínzókamránként eltértek, de a fokozódó brutalitás mindenhol az eljárás része volt.
