Orbán báránybőre alól kihallik a farkas morgása

Tömpe István: Aranykor

Az uralkodó elit arra törekszik, hogy az emberek megszeressék a rendszert. Valeriánás nyugalom árad, ami van, az a legjobb, és örökké tart. Aranykorban élünk, éltünk korábban is. Kádár János szelíden ül a nép emlékezetének trónusán. Ő is tudta, hogy a népet a javak elosztása, annak méltányossága érdekli (vagyis jár, ami jár), különben is, tele hassal nehezebb lázadni. Az abszurditásig államosított rendszert több ponton enyhítette, de alapvetően ellene volt a piacnak, ami inkább rombolta a rendszert, mint a szabadsághiányos közélet. Ösztönösen kerülte a politikai konfliktusokat, főként a szovjetekkel. Egy emberi ábrázatú, mégis gyártási hibás rendszer vezetőjeként Kádár a hatvanas évek második felétől, a súlyos hibák és bűnök dacára, itthon és külföldön népszerűvé vált.

Mostani aranykorunk királya, Orbán Viktor a haza megmentőjeként, a magyar DNS forrásaként pozícionálja magát. Boszorkánykonyhájának 3D-s nyomtatójából kerül ki az ellenség és a valóság makettje. Dúsgazdag világ ura ő, aki a vékonypénzű Kádárhoz képest a krőzus maga. Hívei rajonganak érte, tetszésindexe a világban mégis folyamatosan romlik. Úgy tetszik, még az önző nagyhatalmak is felmérik a belőle sugárzó veszélyt. A világpolitikában amúgy sem a jellemeket, nem is a sértett egót vagy a lázálmokat, inkább a rendszerbeli határsértés kockázatát mérlegelik. Így aztán a megtért fekete bárányt kedvelik, de gyakran már az is elég, ha a báránybőrbe bújt farkas nem támad. Csakhogy Orbán báránybőre alól kihallik a farkas morgása, látszik a vicsorgás. Ő pedig, minden Kárpát-medencei tanulságot félredobva, külpolitikai ármánykodásával, rendszere zabolátlan gazdagításával, romlott elitjével egy valaha kiváló adottságú korszakot tesz éppen tönkre.

Sarkadi Balázs: A COVID–19 és az elveszett bizalom

Kiben, miben kellene bíznia az emberiségnek egy olyan világjárvány idején, amelyet a jelenleg élő generációk egyike sem tapasztalt meg? Hogyan menekülhetünk meg egy olyan súlyosnak látszó betegségtől, amelyik a középkor vagy az elmúlt századok csak művészfilmeken látott rémképeit vetíti elő?

Kiben bízhatunk általában, ha egy félelmetes betegség fenyeget? Bár vannak rossz vagy ellentmondásos tapasztalataink, először is bíznunk kell az orvoslásban, hogy annak vannak kész receptjei a félelmetes betegség meggyógyítására – vagy legalábbis nagyon gyorsan előáll majd ilyen recepttel, gyógyító módszerrel. Reménykednünk kell, hogy az egészségügyben a kórházigazgatótól a takarítónőig, a műszerésztől a diétásnővérig, a gyógyszerésztől a recepciósig és a háziorvostól az ügyeletektől kialvatlan, legifjabb rezidensig, vagy éppen az abba belefáradt, öreg rókáig, mindenki tudja, mit is kell tennie ilyen új helyzetben, ráadásul pontosan meg is teszi. A mindennapi orvoslás háttereként bíznunk kell a biológiai és orvostudományokban, hogy ha még esetleg nincs kész recept, hamarosan képesek megtalálni a megoldást, részint a már megbetegedettek gyógyítására, részint a járvány terjedési sebességének lassítására, a megbetegedések megelőzésére. Mindez nem elég, hiszen abban is bíznunk kell, hogy az egészségügyet irányító hatóságok képesek megfelelően kezelni az egész társadalmat fenyegető veszélyt.

Kovács Zoltán: Tartsunk már Nyugatra!

A magyar imád elmerülni rossz mondatokban, rossz gesztusokban, és miközben önfeledten és zajosan feredőzik az ilyenekben, elhalad mellette a világ meg a lényeg. Amikor hat év után, Angela Merkel látogatását követően megint jelentős politikus érkezett Budapestre – Macron francia elnök –, a magyar sajtó attól zengett, hogy Heller Ágnes sírját fejfedő nélkül kereste fel. Biztosan hiba volt, de ne legyünk vakok! Ezt az országot 2015 és 2021 között kizárólag keleti diktátorok látták Putyintól Erdoğanon át, Hszi Csin-pingig. Meg persze az ehhez a politikai alomhoz tartozó titokban becsempészett köztörvényes bukott balkáni elnök és a Türk Tanács elnökségének némely tagja. Tényleg a fejfedő a legnagyobb kérdés? Tényleg Márki-Zay némelyik szerencsétlen mondata a legaktuálisabb? Színrelépésével megjelent valami váratlan, mi pedig azonnal igyekszünk visszahelyezkedni a megszokottba, ahol jól érezzük magunkat. Nem lehet vele nyerni – mondják, mintha tán három egymást követő súlyos választási vereség után biztos tapasztalatunk volna, kivel is lehet nyerni. Mondhatnánk, megszokott vezetővel mégiscsak komfortosabb veszteni, azt legalább tudjuk, milyen. De ne mondjuk.

Angyal Ádám: A pénz különleges természete

A pénz káros társadalmi kisugárzását Magyarország az utóbbi száz évben legalább két ízben átélte. Az egyik az 1945–46. évi hiperinfláció volt, amelyben a pénz elvesztette értéke és funkciói jelentős részét, mintha nem is lett volna. A másik jelentős hazai pénzügyi dráma a közelmúlt még ma sem lezárult eseménye, a forint árfolyamának drámai romlása nyomán bekövetkezett, a kétezredik év körül tetőzött devizaadósság-válság. Több száz milliárd forintértékben vettek fel hiteleket döntően magánszemélyek lebegő árfolyamú devizákban, főként svájci frank alapon. Az árfolyamromlás következtében az adósságok forintban jelentősen növekedtek, és a hitelfelvevők már nem tudtak törleszteni. Sok család úgy vesztette el mindenét, mintha árvízkárosultak lettek volna, biztosítás nélkül. A látszólag csak pénzügyi probléma, vagyis az árfolyamok, az átváltás és a hitelezés egyes visszásságai jelentős tömegeket érintettek, a társadalmat megrázták.

Ami a gazdaságon túl a társadalomban történik, az is nagyrészt pénzvezérelt, ellenőrzött, befolyásolt. Ezt jelenti a pénz funkcióinak bővülése. Életünk és a társadalom működésének elengedhetetlen, nélkülözhetetlen velejárója, sőt jelentős részben feltétele a pénz mint éltető elem.

Falus András: Családfogalmi tézisek

Hiszem, hogy az európai görög-zsidó-keresztyén kultúrának alapelve a társadalmi igazságosság, a szolidaritás és a szubszidiaritás a családpolitika szintjén is.

Szomorúan kell megállapítanom, hogy a ma kormányzó hatalom (a legjobb szándékú értelmezésében is) helytelenül etikai uniformizálásra, egységesítetten domináns ideológiai alapú, központosított nevelésre, családpolitikára törekszik. Idetartozik az egyes iskoláik – az egyházakat is lejárató – diszkriminatív finanszírozása, az ellenvélemények, kritikák minimalizálása vagy kiiktatása.

Ilyen világban előbb vagy utóbb korlátozni kell, ami az életformák szabadságát (tehát nem szabadosságát) hirdeti: a szabad oktatást, a szabad tudományt és művészetet, a szabad sajtót és persze az önszerveződést. Sajnos a megfelelő kontrollok („fékek-ellensúlyok”) hiányában ez együtt jár a szakmai hatástanulmányok nélküli improvizatív döntésekkel, az egyszemélyű vezetői hang bárminő kritikájának sértődött és durván leegyszerűsítően címkézett válaszreakcióival. A nemzeti és a keresztyén fogalom folyamatosan (?) „fosztóképzővé” silányul.