A kiváló nevelésben részesült, művelt, több nyelven beszélő úrilány, Szendrey Júlia 18 éves volt, amikor 1846-ban egy bálon megismerkedett az akkor már országosan ismert költővel, Petőfi Sándorral. Szerelem volt első látásra mindkét fél részéről, a következő év augusztusában – atyai áldás nélkül ugyan, de – össze is házasodtak. Júlia lett Petőfi múzsája, kapcsolatuk kölcsönös szerelemre és tiszteletre épült.
Mindez közismert, ám az már kevésbé, élete milyen szomorúra fordult, amint 20 esztendősen megözvegyült. A Múlt-kor.hu Szendrey Júliának szentelt cikkéből kiderül, hogy sokáig kereste a költő holttestét, tömegsírokat kutatott át, Törökországba akart utazni, amikor felcsillant a remény, hogy Petőfi esetleg él és oda menekült. AZ új, ellenséges hatalomtól megértést nem remélhetett, a vízum megszerzéséért Franz Lichtenstein osztrák tiszt azt akarta, Júlia legyen a szeretője.
Szánalom és megvetés
A kétségbeesett asszony ekkor fordult megbízhatónak tartott barátjához, a neves egyetemi tanárhoz, Horvát Árpádhoz fordult segítségért. A „megmentőjeként” fellépő férfi még a gyászév letelte előtt, 1850. július 21-én titokban feleségül vette, a fiatal nő védelmet, biztonságot remélt második házasságától fia és önmaga számára. Petőfi eltűnésének híre nemzeti gyászt szült, özvegye új frigyének ténye viszont országos felháborodást, így számára társadalmi számkivetettséget hozott.
Arany János 1850 augusztusában Szendrey Júliának címezve írta meg „A honvéd özvegye” című versét , amely azonban csak Júlia halála után, 1888-ban jelent meg.
Alárendelt, vak eszköz
Második házasságából négy gyermeke született, bár kezdeti stádiumában intellektuálisan inspiráló, érzelmileg boldog és kiegyensúlyozott volt, a kapcsolat fokozatosan megromlott: előbb az érzelmi kötődés lazult, majd a testi kapcsolat is megszűnt. A házasfelek eltérő szexuális igénye a teljes elhidegüléshez, s a házasság menthetetlenségéhez vezetett írja a cikkben – írja a történelmi portál. Horvát Árpád, a púpos, „örökké mogorva, kedvetlen ember” volt, más asszonyoknál keresett boldogságot. Júlia visszaemlékezése szerint:
„…sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt, ki ama szomorú időben mézédes szavaival, frázisaival csak azért ámított, hogy engem majd a legkegyetlenebb módon megcsaljon.”
Despotaként viselkedett, nem tűrt ellentmondást: „most már nőm vagy, s én a te parancsoló urad, törvényhozód, és én boldog akarok lenni!” Júlia idegenkedett a testi élvezetek férje által elvárt módjaitól, együttélésük végét jelentette, amikor a csalódott asszony felfedezte Horvát pornográf képgyűjteményét, a „legállatiasb kéj” megnyilvánulását.
Él a nemezis
A nő 1867-ben költözött el leányával, Ilonával a közös Hársfa utcai lakásukból a Zerge utcába, fiúgyermekei a férjénél maradtak. Júlia egyetlen bizalmasa magányában a titkára, Tóth József, aki 1868 szeptember 1-jén lejegyezte az ekkor már írni nem tudó, halálos beteg nő végakaratának szánt szavait.
Minden lépés, melyet ez ember tenne síromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tűnt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotograf képeit házi köröm szentélyébe oly mérhetetlen cinizmussal behozni törekedett, s vadállatiassággal, bennem, nejében kigúnyolt minden érzelmet… s ő, mint férj, amit rám erőszakolni akart: »az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni«.
Testamentuma zárásában mégis bizakodásának adott hangot feloldozást várva. „De él az Isten, él a nemezis – s nem lehet, hogy mozdulatlan maradjon keze, ha igazságtalanságot lát maga előtt.” Petőfi özvegye 39 évesen, 1868. szeptember 6-án hunyt el.
