Kultúra

Pech, de senki nem tudott annyira jó lenni, mint ő: 70 éves Phil Collins

Michael Putland/Getty Images
Michael Putland/Getty Images
Szívesebben maradt volna a dobok mögött, de egyszerűen nem találtak olyan énekest, aki elég jó lett volna, így kénytelen volt ő csinálni. Gyerekszínész, dobzseni, énekisten – Phil Collins 70 éves.

Phil Collins bizonyos értelemben abszolút tipikus jelenség: a már kisgyerekként megkérdőjelezhetetlen, kikerülhetetlen, zabolázhatatlan tehetségű, és óhatatlanul sikerre és világhírnévre ítéltek egyike – miközben persze, az ekkora tehetség sosem tipikus. Ha születésekor, 1951. január 30-án mindez esetleg még nem is volt ennyire nyilvánvaló, alig néhány évvel később már mindenképpen: mégis hány kisgyerek mondhatja el magáról, hogy olyan ritmikusan püföli a tárgyakat, hogy a szülei vesznek neki egy dobot, hogy abba csatornázza az energiáit? Tény, hogy a Collins-szülőkben megvolt a nyitottság a művészet felé: a biztosítóügynök apa és a színházi menedzser anya mindhárom gyerekét hagyta a kreativitás felé mozdulni, Phil lánytestvére, Carol profi műkorcsolyázó, bátyja, Clive neves illusztrátor-karikaturista. Phil ötévesen egy játék dobszettet kapott karácsonyra a szüleitől, ugyanebben az évben egy énekes tehetségkutató versenyen leállította az őt kísérő zenekart a produkciója közepén, hogy közölje, rossz hangnemben játszanak. Azt a bizonyos karácsonyi játékdobot aztán sorra követték az újak, az elsőt a nagybátyja csinálta sufnituning-módszerrel, aztán ahogy nőtt a gyerek, úgy jöttek az újabb és újabb dobfelszerelések is, a gyerek Phil Collins pedig a tévében-rádióban szóló dalokra játszotta a ritmusokat. A zene mellett az előadóművészi hajlam a színjátszás felé is húzta, drámaiskolába is járt, ám az iskolai előadásokat hamarosan komolyabb gyerekszínészi szerepek követték. Tizennégy évesen a West Enden az Oliver! című musicalben játszott – ebben egyébként hasonlítanak későbbi „magyar hangjával”, a Tarzant magyarító Ákossal, aki fiatal éveiben szintén feltűnt ugyanezen musical Madách Színház-beli feldolgozásában. Collins aztán feltűnt olyan illusztris szerepekben is, mint a sikoltozó tinihordák egyik tagja az A Hard Day’s Night című Beatles-filmben, és még néhány hasonló horderejű filmszerepben, ám a színészetet sosem vette olyan komolyan, mint a zenét.

Collins a ’60-as években volt tini, így értelemszerűen komoly hatást gyakorolt rá a Beatles, hisz Ringo Starr volt az egyik első dobos-megahíresség, emellett a Motown soulzenészei és jazzdobosok voltak Collins első inspirációi. 1969-ben a frissen feloszlott sztárzenekarból, a Walker Brothersből kilépő John Walker kísérő zenekarában lépett fel európai turnéján, és társaival a turné végén saját zenekart alapítottak, ebből lett később a stílusos Flaming Youth (Lángoló ifjak) együttes. Még egy albumot is kiadtak, ám a holdraszállásról szóló konceptlemez mérsékelten lett sikeres, és a zenekar 1970 elején feloszlott. Collins ekkorra több másik zenekarban is játszott, többek között az ex-Beatle George Harrison egyik dalában is, ám végül nem az a változat került fel a dalt tartalmazó albumra, amelyben Collins pergetett. Ám ekkorra már a láthatáron volt a nagy lépés: a következő években a brit progresszív rock óriásává váló Genesis.

Dennis Stone/Express/Getty Images A Genesis 1974-ben, még öttagúan.

A Genesis ekkor – 1970-et írunk – épp úgy döntött, hogy komolyra fordítja karrierjét, és dobosuk és gitárosuk távozása után új tagokat kerestek, köztük egy „akusztikus zenére érzékeny” dobost. Collins és Flaming Youth-beli zenekartársa, Ronnie Caryl is elment az énekes, Peter Gabriel szüleinek házában tartott meghallgatásra – de csak Collins került be. Ugyan hivatalosan ütősnek érkezett, és elsősorban akként is volt jelen, elég hamar  bekapcsolódott a háttérvokálokba, már az 1971-es albumukon is szerepelt egy dal, amelyben ő volt a szólóénekes, a két évvel későbbi lemezen szintén, amikor pedig 1975-ben Peter Gabriel elhagyta a zenekart, Collins megnyerte a frontemberi szerepet. Nem mintha akarta volna, de hiába: énekest kereső hirdetésükre több mint négyszázan jelentkeztek, ám a meghallgatások hosszú során át sem találtak senkit, aki illett volna a csapatba, és főleg aki elég jó lett volna – legalább annyira jó, mint Collins. Pedig ő szívesebben maradt volna a dobok mögött, ahogy ezt akkor és azóta is számtalanszor lenyilatkozta. A zenekar mögül az előtérbe állva kiszolgáltatottnak érezte magát, az addig biztonságosan rejtő dobcucc helyett egyetlen mikrofonállvány „védte” csupán. Ám a kényelmetlensége ellenére a szerep nagyon is passzolt Collinshoz, így a Genesis ahelyett, hogy – mint sokan jósolták – belebukott volna Gabriel elvesztésébe, behúzta első komolyabb amerikai sikerét a Trick of the Tail című, már Collins énekével felvett albummal.

A Genesis a következő években sok változáson ment keresztül, tagok cserélődtek-távoztak, 1977-re pedig Tony Banksszel és Mike Rutherforddal trióvá zsugorodtak, és az addigi progresszívebb hangvételtől a mainstream poprock felé mozdultak el. Phil Collins eddigre komoly kulcsszereplővé vált a zenei szcénában, a Genesis mellett dobosként egész sor nagy név mellett zenélt, ám a sikerének a magánélete látta kárát: házassága a folytonos turnézás nyomán romokban hevert, és amikor a Genesis 1978-ban szünetre vonult, Collins hiába próbálta hazatérve rendbe tenni kapcsolatát, neje elhagyta. Ekkorra a Genesis másik két tagja már saját szólóanyagain dolgozott, így Collins, némi vendégzenélés után maga is elkezdte írni első szólólemezét, a Face Value-t. A válás ihlette érzelmes, lírai album 1981-ben jelent meg, rajta a még a mai fiatalokat is elbűvölő, védjegyszerű dobszólóval induló In the Air Tonight című megaslágerrel. Az album és a dalt tartalmazó kislemez is nemzetközi siker lett, amely tovább sűrítette az eleve sűrű időszakot: amellett, hogy a Genesisszel továbbra is albumot rögzítettek, turnéztak, Collins megtartotta a vendégzenészi munkáit is, és e mellett ott voltak a szólókarrierrel járó bokros teendők – és az ekkor még mindig tartó érzelmi káosz a tönkrement házasság miatt. Ugyanakkor a zene volt a szelep is, ahol Collins kiengedhette a gőzt, dalok sora táplálkozott a párkapcsolati kudarcból.

Már ’82 végén kinn volt a második szólóalbum, amit szólóturné követett, alig fél évvel később újabb Genesis-album, majd Genesis-turné, betétdal a Széllel szemben című mozihoz, bedolgozás további produkciókba, Earth, Wind & Fire, Eric Clapton, részvétel a Band Aid jótékonysági kezdeményezésben, Do They Know It’s Christmas? – Collins elképesztő tempót diktált magának. Az említett film-betétdal abban az évben elhangzott az Oscar-gálán, de nem Collins előadásában – őt ugyanis konkrétan elfelejtették meghívni –, hanem Ann Reinking színésznő emlékezetesen pocsék előadásában, melyről jó ideig cikkeztek még a szaksajtóban, és maga Collins is élcelődött az esettel. Akárhogy is, a ’80-as évek az abszolút siker jegyében teltek: a No Jacket Required című következő szólóalbumára Collins olyan zenésztársakat hívott meg, mint az egykori Genesis-énekes Peter Gabriel vagy Sting, a lemez a toplistavezető helyek mellett hozott három Grammyt, köztük az év albumának járót – és egy sor kritikát, mely túlságosan kommersznek bélyegezte a lemezt.

A ’85-ös Live Aidre tehát már abszolút szupersztárként érkezett, ám a fellépésből végül így is botrány lett. Történt ugyanis, hogy Collins volt az egyetlen zenész, aki a Live Aid két helyszínén is színpadra állt: a Wembley-beli produkció után felült egy repülőgépre, és még ugyanaznap színpadra állt a Live Aid philadelphiai eseményén is – mely húzást utóbb sokan ízléstelennek minősítették, mondván, egy jótékonysági kezdeményezés keretén belül kontinensek között repkedni elég burzsuj dolog. Ráadásul a második fellépés nem is sikerült jól: Collins a szólófellépés és az Eric Clapton mögötti dobok után beült a Led Zeppelinnek is dobolni, ez utóbbi szám pedig botrányosan rosszul szólt, a zenekar később azt nyilatkozta, Collins nem tanulta meg a dobtémát, Collins szerint viszont a zenekar volt gyenge, és csak azért nem sétált le a színpadról, hogy ne okozzon botrányt.

Ron Galella/Ron Galella Collection via Getty Images Phil Collins a Live Aid phladelphiai koncertjén, 1985. július 13-án

Ekkorra visszatérő téma volt a Genesis versus szólókarrier kérdése, Collins ugyanakkor nem akarta felvállalni, hogy kilépjen, úgy gondolta ugyanis, hogy ha megteszi, azzal vége a zenekarnak. Így 1985-ben kiadták az Invisible Touch című albumot, óriási sikerrel – többek között a Land of Confusion fenomenális videoklipje miatt. Ez lett a Genesis történetének egyetlen Grammy-djías lemeze, és az egyetlen, amely toplista-vezető lett az Egyesült Államokban. Mi több, a Genesisnek olyannyira nem lett vége, hogy 1991-ben írtak még egy albumot We Can’t Dance címmel – az album címének ismeretében a lemez leghíresebb dalát aligha kell megneveznem. Collins rég sejthető elválása a Genesistől végül 1996-ban történt meg. Közben persze Collins nyargalt tovább, tinikora óta először újra filmben szerepelt, a Buster című krimi-vígjátékban, amelyhez természetesen néhány dalt is írt, és kiadott egy újabb szólólemezt is, slágerlisták éle, és így tovább – eddigre ennek már nem igazán volt újdonságértéke, bár az Another Day in Paradise-t mint korszakos, újabb Grammyt érő slágert azért muszáj megemlíteni, miközben Collins is túltette magát azon, hogy a kritikák a középutas pop királyának tartották. Ekkorra Collins már a negyven felé közelített, és az új évtized már kevesebb sikert hozott.

Az ötödik szólóalbum Collins újabb párkapcsolati válságának feldolgozásáról szólt – és a kísérletezésről, Collins ugyanis minden hangszert maga játszott fel és ő volt a lemez producere is. ’96-ban aztán Collins, amellett, hogy kiadott egy újabb szólólemezt, egy új irányba is elindult: Svájcba költözött, alapított egy big bandet, beült a dobok mögé és a Montreux-i Jazzfesztiválon és hasonló rendezvényeken lépett fel vele, Quincy Jonesszal és Tonny Bennett-tel, Collins és a Genesis dalainak jazzverziót játszva. Ebből az irányváltásból már érezhető, hogy hősünk maga is kissé megfáradt az évente érkező új lemezek gyártásában – és kissé megfáradt benne a közönség is, nem fogytak már úgy az albumok, a sajtó is mérsékeltebben lelkesedett Collins megmozdulásaiért. A már említett Tarzan Disney-feldolgozása hozott némi friss fuvallatot és népszerűséget, mely aztán a Super Bowlig jutott: Collins a film Two Worlds című dalát énekelte a félidei műsorban, a Disney pedig annyira elégedett volt Collins munkájával, hogy a Mackótestvér című animációs film albumán is szerepeljen.

Elena Di Vincenzo/Archivio Elena Di Vincenzo/Mondadori via Getty Images Phil Collins egy 2019-es koncertjén

A popsajtóban rendszeresen cikizett Collins ugyanakkor nagyjából eddig bírta az eddigre négy évtizede tartó hajtást: 2004-ben útnak indította a First Final Farewell Tourt, azaz az Első Végső Búcsúturnét, a turné címében finoman odaszúrva a folyton búcsúkoncertező zenekaroknak. Miután aztán saját szólókarrierjét ilyen formán elbúcsúztatta egyszer, összehozta a Genesist is egy turnéra – hogy ők is illeszkedjenek a megékhetési búcsúkoncertező zenekarok sorába. Eddigre Collins egészsége is megrogyott, gerincműtétre szorult, és a Going Back című Motown feldolgozásalbumon már épphogy tudott játszani, 2011-ben pedig bejelentette, hogy úgy döntött, ha nem is nyugdíjazza magát teljesen, de egy időre visszavonul, hogy családjára koncentráljon. Egy ideig tartotta is magát a dologhoz, kiadott egy válogatásalbumot és jótékonysági munkát végzett, ám 2013-14-ben egyre többször említette interjúkban, hogy új dalokon dolgozik, és nem kizárt, hogy turnézni is fog még. Egy ideig tervben volt egy együttműködés Adele-lel, ám ez végül hamvába holt. Egy alkalommal fellépett fiai iskolájában, és egy jótékonysági koncert is tervben volt, de azt végül lemondta betegségre hivatkozva.

A tőle megszokott öniróniával 2016-ban kiadta a Not Dead Yet (nagyjából Még nem halott) című önéletrajzi kötetét, és ugyanezzel a címmel egy turnét is bejelentett, melynek öt Royal Albert Hall-beli koncertjére tizenöt másodperc alatt elfogyott minden jegy. A turné, melyen fiaival lépett fel, 2019 októberéig tartott – és aki csak látta, a leromlott testi erő és a sértetlen hang közötti kontrasztot emlegette Collins kapcsán, aki kettes típusú cukorbeteg, annak minden fájdalmas tünetével, és aki ekkorra egy ideje már bottal járt, és a koncertek jó részét ülve adta. Ha nincs a covid-járvány, épp ezekben a hónapokban is tartana a Genesisnek is egy hasonló jellegű turnéja – csak remélni tudjuk, hogy a kényszerszünet után egy kipihent és felerősödött Phil Collins áll majd a színpadra, egy, még a korábbiaknál is morbidabb, az életben maradáson humorkodó című turnén.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik