Minden politikai irányzatnak van saját építészete. Vagy legalábbis olyan esztétikája, ami meghatározza az építészetét. Nem minden esetben szándékos az építészeti stílus, de a legtöbb jelentős hatású politikai mozgalom azért hagy maga után valamilyen nyomot téglából és betonból.
Az elmúlt tíz év fideszes kurzusának építészeti stílusa még nem teljesen érzékelhető, de valószínűleg leginkább a Karmelita kolostor felújítása fogja jelképezni. Fehérre meszelt falak, sok sötét fa, historizáló, sokszor romantikus stílus, kevés díszítő elemmel. Luxusban gazdag, de puritánnak tűnő, a történelmi vidék gazdagságát megidézni akaró épület ez.
Más politikai mozgalmak vagy akár erőközpontok építészete ennél jobban behatárolható. Ha a szocializmus stílusát szeretnénk megérteni, egyszerre kell megnéznünk a pécsi Kertváros gigantikus, csak a funkciót szem előtt tartó lakótelepét, vagy Dunaújváros építészetét és a valódi szocialista realizmust.
Ha a modern Európai Uniót akarjuk látni, akkor Brüsszelt kell megnéznünk a földből hirtelen kinőtt üvegpalotákkal. Ez is jelképes építészeti stílus. Európa egysége szokatlan, hirtelen jött dolog, ami egy provinciális fővárost néhány évtized alatt globális központtá alakított, és ahol az ehhez szükséges irodaházakat a kor könnyen elérhető, de divatosnak ható anyagaiból varázsolták össze. A rengeteg üveg viszont nem csak erőltetett politikai utalás a transzparenciára, hanem véletlen metafora a kontinens tervezetlenségére is: az EU legjelentősebb épületeit alig néhány évtizede adták át, mégis gyalázatos állapotban vannak az elhasználódástól, és iszonyatos költségeket igényel a felújításuk.
Új célok
Az európai kontinensen a 2020-as évek legjelentősebb politikai mozgalma valószínűleg a klímaváltozással kapcsolatos marad. A mozgalom alulról építkező jeleit régóta látjuk, bár a koronavírus okozta globális pandémia rövid időre zárójelbe tette az éghajlatváltozás fenyegetését. A vírus viszont el fog múlni, és ugyanez nem mondható el a klímaváltozástól. Az EU részben már igazodott is ehhez a követeléshez, és teljesen átalakította a saját költségvetését.
Az unió költségvetése alapvetően olyan feladatokat egészít ki, amelyeket az államok nem látnak el saját maguk. Ezért nem látunk jelentős tételeket hadügyre, oktatásra vagy egészségügyre a többéves költségvetési keretben, hiszen ezek nagyrészt tagállami hatáskörök, az EU-nak nem sok köze van hozzájuk. Sőt, az unió költségvetése, leginkább annak létrejötte okán, sokáig egészen atavisztikus volt: a pénz majdnem kétharmada agrártámogatásokra ment el. Ez néhány évtized alatt nagyon átalakult, és a január elsejétől kezdődő hétéves költségvetésben már körülbelül annyi klímaváltozáshoz közvetlenül vagy áttételesen kapcsolható kiadás van, mint korábban az agrárkiadások voltak.
Ez a jelentős átalakulás nagyrészt az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság Európai Zöld Megállapodásának, vagyis a European Green Dealnek tudható be. A Magyarországra és a tagállamokhoz érkező pénzek nagy része valamilyen módon a megújuló energiaforrásokhoz vagy a körkörös gazdasághoz kötődik majd, és nehéz lesz a következő hét évben olyan projektre pályázni, amelyben nem lesz valamilyen zöld komponens.
Az esetlen nevű zöld megállapodással párhuzamosan Von der Leyen egy másik ötletet is elsütött. A bizottság elnöke szerint jó lenne, ha ennek az egész gigantikus zöld befektetési csomagnak valamilyen jól látható stílusa lenne, erre pedig a bauhaus lenne a legalkalmasabb. Von der Leyen erről az évértékelőjében beszélt szeptemberben, de később egy újabb publicisztikát is közölt róla az Európai Bizottság oldalán.
Új bauhaus
A bauhaus elsőre szinte tökéletesnek tűnik arra, hogy az új, zöld megoldásokra koncentráló EU politikai jelképe legyen. A Walter Gropius által alapított weimari iskola rövid ideig működött, de száz éve meghatározó eleme a modern építészetnek. Ráadásul a bauhaus gyökerei alapvetően progresszívek és szociálisan érzékenyek, bár egészen máshogy, mint azt ma szeretnénk.
A bauhaus nem volt ugyan ideológiai monolit, de Gropius manifesztójának két legfontosabb pontja valószínűleg az, hogy a bauhaus a művészetek összessége (gesamtkunstwerk), és az anyagfelhasználás tökéletessége az elsődleges szempontja. A művészetek összessége nagyjából arról szól, hogy semelyik művészet nem önmagában áll, minden ág része az egésznek és kapcsolódnak egymáshoz. Az anyagfelhasználás egyrészt szociálisan érzékeny cél volt egy olyan korban, amelyet alapvetően az anyaghiány uralt, másrészt progresszív művészeti üzenet arról, hogy milyen jövőt szeretnének látni a bauhaus alkotói.
A pazarlás elkerülése és az anyagok minél alaposabb felhasználása megjelenik ugyan a bauhaus ideológiájában, de száz évvel ezelőtt ezt nem a mai értelemben vett pazarlás motiválta, hanem a háború utáni anyaghiány. Egyszerűen nem volt elég anyag, ezért is kellett minél nagyobb részét felhasználni annak. Ebből következik, hogy a bauhaus a minél nagyobb indusztrializációt, iparosítást és olcsó gyártást is támogatta, szemben az inkább manufaktúrákhoz visszatérni akaró modern pazarláselméletekkel. A körkörös gazdaságra és a klímaváltozás elleni újrafelhasználhatóságra koncentráló új bauhaus teljesen máshogy nézne ki, mint a századeleji eredeti.
Emellett olyan problémák is vannak vele, amelyeket a mostani zöldmozgalom valószínűleg érzékenyen fogad majd: a bauhaus a nőket kifejezetten elnyomó iskola volt, ahonnan az oda jelentkező nők arányához képest elhanyagolható számú híres női alkotó került ki, nem véletlenül. Gropius kifejezetten akadályozta azt, hogy a nők a textilen kívül más jelentős ágaihoz is odaférjenek a gesamtkunstwerknek.
A legnagyobb politikai probléma viszont pont az a bauhausszal, hogy német. Maga az iskola elég vegyes nemzetiségekből állt össze, hiszen fontos szerepet kapott itt az orosz konstruktivizmus, a holland De Stilj körüli alkotói csoport és a magyarok is, mint Breuer Marcell vagy Moholy-Nagy László, mégis jellegzetesen németként maradt meg a történeti emlékezetben. A német túlsúly már most is jelentős az Európai Unióban, és a többi tagállam, élükön a franciákkal nehezen fogja tolerálni, hogy az Európai Bizottság német elnöke egy jellegzetesen német kulturális jegyet szeretne rányomni a kontinens közösen összedobott költségvetéséből épített projektekre.
Emellett azt se pontosan tudjuk, hogyan nézne ki az új bauhaus elterjesztése, erről ugyanis egyelőre semmit nem mondott az Európai Bizottság. Simán lehet, hogy a jövőben kikényszerítenének valamilyen építészeti stílust az uniós finanszírozásból készülő projekteknél, de valószínűtlen, hogy ez a következő hét évben történne meg, ugyanis a mostani költségvetésben semmi nyoma nincs ennek. Von der Leyen ötlete egyelőre inkább interdiszciplináris művészeti kezdeményezés, amelyre valószínűleg uniós pénzt fognak költeni, és amely alapvetően a fiatal alkotók tevékenységét fogja segíteni.
Szép épületek
És persze ott a másik oldal, ami szintén szeretné meghatározni, hogy nézzen ki a világ a jövőben. Donald Trump amerikai elnök, a jobboldali populizmus lehullás közben megfigyelhető csillaga egyik utolsó elnöki rendeletében egy klasszikusan trumpos dolgot követel:
Trump persze nem az az ember, aki művészetfilozófiai vitákba menne bele a szépség mibenlétéről, inkább azt írja, hogy az új szövetségi épületeknek inkább a klasszikus görög-római építészeti jegyeket kell mutatnia a múlt századot uraló brutalizmus helyett.
Trump a rendeletben azt írja:
Az új szövetségi épületeknek, Amerika szeretett ikonikus épületeihez hasonlóan, felemelnie és szépítenie kell a köztereket, inspirálni az emberi lelket és nemesíteni az Egyesült Államokat, tiszteletet parancsolni a köznép számára és tiszteletben tartani a régió építészeti örökségét.
Trump azt is leírja, hogy a mostanában felhúzott szövetségi épületek nagy része a modernista és a klasszikus stílus rossz keveréke, és a szövetségi állam nagyrészt abbahagyta a szép épületek építését. Szerinte a klasszicista stílust inkább támogatni, mint akadályozni kellene.
Ez a rendelet azért is érdekes, mert megmutatja, pontosan mi is volt a baja a náci Németországnak a bauhaus iskolájával, és miért is zárták be végül azt. Persze ez nem azt jelenti, hogy Trump úgy gondolkodik, mint a nácik, hanem azt, hogy a modern jobboldali populizmusban és a klasszikus náci ideológiában is jelentős mennyiségű historizáló romantika fedezhető fel.
Egy olyan kor újraépítését szerették volna elérni, ami nem is biztos, hogy valójában létezett, de a nosztalgikus igény mindenképp megszületett rá. A bauhaus eközben kíméletlenül praktikus és progresszív volt, szembement minden klasszikus romantikus elképzeléssel az építészetről.
Egyébként a klasszikus görög-római építészet imitációjának történelmi alapját legjobban az vonja kétségbe, hogy ezek az épületek és szobrok az építésükkor nem fehérek, hanem színesek voltak, csak a festék már nem maradt meg az utókornak. A romantikus, historizáló építészet viszont abban a formájában utánozza le őket, ahogy ránk maradtak, ahogy a modern emlékezet elképzeli őket, nem úgy, ahogy valójában épültek.
101 év telt el a bauhaus weimari alapításától, de az építészeti viták nem sokat változtak az elmúlt száz év ideológiai harcaiban.
