Több mint ötven éve nem volt annyira mozgalmas év az Egyesült Államok történelmében, mint a 2020-as. Egész évben vissza-visszatérő poén volt az, hogy olyan sok minden történt, hogy a jövő történészei már nem a 21. század elejének amerikai történelmére fognak szakosodni, hanem kizárólag 2020-ra – sőt az év egy-egy hónapjára, mert az egyes hónapok is könyvsorozatokra elegendő eseménnyel szolgáltak.
Volt egy elnökválasztás, amit az újraválasztására készülő Donald Trump elbukott, az országot legyűrte a koronavírus-járvány, amit az amerikai elnök és kormányzata rosszul kezelt, és mindeközben az utóbbi évtizedek legnagyobb, az egész országot érintő tüntetéssorozata zajlott le a rendőri erőszak és a rendszerszintű rasszizmus ellen.
A minden idők legrosszabb éve választás biztos befutójának számító 2020 egyik legfontosabb eseménye azonban még az év elején történt, amikor a republikánusok az impeachment eljárás lezárásaként az elnöki székben hagyták Trumpot.
Azt az embert, aki bizonyítottan visszaélt hatalmával, akadályozta az igazságszolgáltatást, saját politikai céljaira használta fel elnöki hatalmát és saját céljai alá rendelte az amerikai külpolitikát. Tették ezt annak a pártnak a tagjai, amelyik elvileg a jogállamiság és az alkotmány védelmét tűzte zászlójára, a törvények betartatásának fontosságát hirdeti, és az igazságszolgáltatás függetlenségét szentségként tiszteli.
Erkölcstelen ikon a Fehér Házban
Ahhoz azonban, hogy szembeszálljanak vele, Trump – még most is – túlságosan népszerű a republikánus szavazók körében, és minden republikánus képviselő és szenátor a saját karrierjét tette kockára, ha felszólalt ellene. Egy Trump-ellenes konzervatívnak nem volt helye a Republikánus Pártban, amely annyira örült a lehetőségnek, hogy egy sor számára kedves programot megvalósíthat Trumppal a Fehér Házban, hogy elnézték a sok botrányt és törvénysértést, amit az elnök elkövetett.
Trump ellen már elnöksége első évében meg lehetett volna indítani a közjogi felelősségre vonást, miután alig öt hónappal elnöki esküje után kirúgta az Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI igazgatóját. James Comey-t azért bocsájtotta el, hogy megakadályozza a 2016-os elnökválasztásba történt orosz beavatkozást vizsgáló FBI-nyomozást, amiben érintett volt saját elnökválasztási kampánycsapata, és családja is. Ezt ő maga ismerte el.
Ehhez azonban az akkor még republikánus többségű képviselőház támogatása kellett volna, amire a nyolc év után végre hatalomra került republikánusok nem voltak hajlandók. Az FBI-igazgatójának kirúgása azonban hatalmas politikai botrányt okozott, aminek az lett a vége, hogy egy különleges ügyészt neveztek ki az elnökválasztásba történt orosz beavatkozás kivizsgálására.
A nyomozással az FBI legendás egykori igazgatóját, a demokraták és a republikánusok által is tisztelt Robert Muellert bízták meg, aki végül majdnem két évig tartó nyomozás, közel ötszáz házkutatás, több mint 2800 idézés és nagyjából ötszáz tanú meghallgatása után adta le jelentését. A nyomozás eredményeként a 2016-os Trump-kampány öt munkatársa, valamint Trump egyik közeli tanácsadója ellen emeltek vádat, és egy kivételével mindegyik vagy bűnösnek vallotta magát, vagy elítélték különböző bűncselekmények miatt.
Az áprilisban nyilvánosságra hozott Mueller-jelentés elég bizonyítékot tartalmazott arra, hogy meg lehessen indítani Trump ellen az impeachmentet az igazságszolgáltatás akadályozása miatt. Az elnök ugyanis igyekezett mindent megtenni, hogy nehezítse a különleges ügyész nyomozását, és magát Muellert is próbálta kirúgatni. Mueller csak azért nem emelt vádat emiatt Trump ellen, mert az igazságügyi minisztérium jogértelmezése szerint hivatalban lévő elnök ellen nem lehet vádat emelni, és ehhez tartotta magát.
A republikánusok azonban nem tettek semmit. Miután hatásos kommunikációs stratégiával még a jelentés nyilvánosságra hozatala előtt sikerült elterjeszteniük, hogy az – a valósággal ellentétben – felmentette Trumpot, miközben a nyomozást politikai indíttatású boszorkányüldözésnek tudták beállítani, amivel a demokraták csak a 2016-is elnökválasztás eredményét akarják megváltoztatni. A képviselőházban pár hónappal korábban többségbe került demokraták pedig politikailag túl kockázatosnak ítélték az impeachment megindítását, ami biztosan megbukott volna a republikánus többségű szenátus ellenállásán.
Ukrán zsarolás
Ez csak még jobban felbátorította Trumpot, aki ekkor már teljesen sérthetetlennek érezhette magát: hiába voltak annyira meggyőző bizonyítékok bűnösségére, hogy több mint ezer amerikai ügyész szorgalmazta a vádemelést ellene, a republikánusok megvédték. Ezen felbuzdulva elkövette azt a tettet, amivel már nem tudta elkerülni, hogy ő legyen az amerikai történelem harmadik elnöke, aki ellen megindítják az impeachmentet.
Az újraválasztására készülő Trump – mint utóbb kiderült, nagyon pontosan – Barack Obama egykori alelnökét, Joe Bident tartotta legveszélyesebb ellenfelének a 2020-as elnökválasztáson, és igyekezett minél hamarabb megállítani. Erre pedig az amerikai külpolitikát használta fel. Egészen pontosan egy Ukrajnának megítélt, 400 millió dolláros katonai segélyt, amit addig nem akart átadni az oroszokkal háborúzó országnak, amíg nem segítik politikai ellenfelének besározásában.
Trump azzal tartotta sakkban az ukrán elnököt, hogy csak akkor hajlandó átadni a segélyt, ha bejelenti, hogy Ukrajna korrupciós nyomozást indít Joe Biden fia ellen, aki egy ukrán energiaipari cég igazgatótanácsának volt a tagja. Ezt majdnem sikerült is elérnie, de egy közérdekű bejelentő a törvények adta lehetőségekkel élve hivatalos panaszt tett erről, ami végül eljutott a kongresszushoz, és így nyilvánosságra került.
A vád, hogy az Egyesült Államok elnöke az egyik belpolitikai ellenfelének lejáratására használta fel az amerikai külpolitikát már olyan súlyos volt, hogy a demokratáknak gyakorlatilag nem maradt más választásuk, mint megindítani az impeachment-eljárást, a belpolitikai kockázatok ellenére is.
A kongresszusban lezajlott vizsgálatok alatt egyértelművé vált, hogy Trump visszaélt elnöki hatalmával – annak ellenére, hogy a Fehér Ház igyekezett mindent megtenni a vizsgálat akadályozására. Ám amikor január végén végül a szenátus elé került az ügy, hogy ott döntsenek arról, el kell-e távolítani Trumpot ez elnöki székből, már biztos volt, hogy a bizonyítékok ellenére a Trumptól rettegő republikánus többség nem fogja megszavazni az elnök lemondatását.
Egyetlen egy republikánus szenátor volt, aki Trump ellen szavazott: Mitt Romney egykori republikánus elnökjelölt, Utah állam szenátora, aki politikai karrierje vége felé jár, és nem volt vesztenivalója. Mindenki más félt a republikánus szavazók körében már-már vallásos áhítattal imádott Trumptól, aki jóformán egyetlen Twitter-üzenettel tönkretehette bármelyikük karrierjét.
A 2020-as év egyik, ha nem a legfontosabb eseménye volt ez, aminek hatását talán csak évek múlva tudjuk felmérni. Akkor derül ki, milyen hatása lesz, hogy a republikánusok feláldozták elveiket Trumpért.
