Miközben izgatottan járkált fel-alá örmény felesége kórházi szobájának ajtaja előtt, az új-zélandi születésű Samuel Forrest azon gondolkodott, vajon mennyire változik meg az élete most, hogy apa lett. Alig néhány perccel és egy másik szobával később megkapta a választ. “A szobából gyereksírás hallatszott, majd az ajtóban hirtelen megjelent egy ápolónő, karján egy kis csomaggal” – Samuel így idézte fel a történteket az ABC News amerikai hírcsatornának.
Kép forrása: Gofundme
“Furcsálltam, hogy a kórházi személyzet úgy takarta be a kisfiamat, hogy nem látszódott az arca, de eszembe nem jutott, hogy bármi baj lehet” – mondta. Ezt követően az ápolónő megkérte, hogy kövesse őt egy másik szobába, ahol kisvártatva közölték vele, hogy kisfia, Leo, Down-szindrómában szenved. “A hír hallatán először teljesen leblokkoltam, de mikor végre kézbe vehettem őt, és jobban megnézhettem, már tudtam, hogy összetartozunk, hogy Leo a legszebb, legtökéletesebb kisfiú, akit valaha láttam.”
A kisfiú még mindig a karjában volt, mikor belépett felesége szobájába. “Bevallom őszintén, nem ilyen reakcióra számítottam tőle” – mondja, majd elárulja, felesége szinte a belépése pillanatában ultimátumot adott neki: vagy a gyerek megy, vagy ő. “Ha megtartod, azonnal beadom a válókeresetet” – idézte az asszony, Ruzan Badalyan szavait, aki az ABC megkeresésére elismerte, hogy nem sokkal korábban egy Down-szindrómás kisfiúnak adott életet, és nem tagadta azt sem, hogy elhagyta férjét. Döntését ennek ellenére nem volt hajlandó megindokolni.
Az új-zélandi férfi az újságíróknak elmondta azt is, fogalma sem volt róla, hogy Örményországban ilyen esetben bevett gyakorlat, hogy a szülők eldöntik, megtartják-e a beteg babát. “A személyzet reakciójából kiderült, a feleségem már rég eldöntötte a dolgot. Ráadásul a megkérdezésem nélkül.”
Az ultimátumot figyelmen kívül hagyva, Forrest végül úgy döntött, kitart kisfia mellett. Felesége a szülés után egy héttel beadta a válókeresetet, melyet a férfi úgy kommentált, hogy nem ez volt a célja, és biztos benne, hogy ha négyszemközt beszélhetett volna vele, meg tudta volna győzni őt arról, hogy a kisfia mellett a helye. “Így viszont, ketten maradtunk: Leo és én” – mondja, majd hozzáteszi, annak ellenére, hogy nincs felkészülve arra, amivel egy Down-szindrómás baba nevelése jár, tudja, hogy jól döntött.
