Duffy, aki februárban állt ki a nyilvánosság elé azzal, hogy évekre szóló eltűnésének oka az volt, hogy bedrogozták, elrabolták és megerőszakolták, most új részleteket mesélt el traumájáról. Bár az énekesnő reméli, története emlékeztetőként szolgálhat arra, hogy van kiút a sötétségből, írásában sok a felkavaró elem, így, ahogy ő is, mi is azt kérjük, hogy aki erre érzékeny, az inkább ne olvasson tovább.
Duffy azzal kezdi The 5th House (Az ötödik ház) című cikkét, hogy elmondja, miért döntött úgy, hogy megosztja történetét: nem bírt tovább rejtőzködni, és nem bírt tovább a traumája sötét titkával együtt élni.
Amit nehéz elmagyarázni, hogy a rejtőzködésben, a nem beszélésben megengedtem, hogy a nemi erőszak legyen a társam. Én és ő éltünk a lényemben, és nem akartam tovább ezt az intimitást megélni, mert rombolt ez a tíz év, amit benne töltöttem. Fel kellett szabadítanom magam.
– írja. Arról is beszámol, hogy jó ideig játszott a gondolattal, hogy hivatalosan is eltűnik a térképről, utánajárt, hogyan változtathat személyazonosságot, ám rájött, hogy ezen a módon nem tudná teljesen maga mögött hagyni a múltat. Sokáig nem akart beszélni a vele történtekről, többek között azért sem, mert nincs még családja, és nem egészen ezzel akarja reklámozni magát majdani szerelme megismerése előtt, és azért sem, mert nem tudta elképzelni, hogy visszatér a zeneiparba, és kiállja a kérdések záporát, melyek az eltűnését firtatják: nem tudott volna előállni valami hazugsággal, de az igazság kimondására sem állt készen. Egészen addig, amíg meg nem értette, hogy a továbblépésben épp az segítené, ha megosztaná a történteket. Főleg, mert van olyan szerencsés, eljuthatott lelkileg odáig, hogy képes beszélni erről. Mint kiemeli, az ő történeténél sokkal borzasztóbbak is vannak, amelyekről nem tudunk semmit. Miután hosszan érvel arról, miért nem beszélt eddig, és miért döntött most mégis úgy, hogy beszél, megírta a történtek részleteit – már amennyire emlékszik.
A születésnapom volt, egy étteremben bedrogoztak, majd négy hétig be voltam kábítószerezve, és külföldre utaztam. Nem emlékszem arra, hogyan kerültem a repülőre, egy mozgó járműben tértem magamhoz. Egy hotelszobába kerültem, majd az elkövető megerőszakolt. Emlékszem a fájdalomra és arra, hogyan próbáltam tudatomnál maradni, miután megtörtént. A következő nap is a hotelszobában ragadtam a megerőszakolómmal, nem nézett rám, mögötte kellett maradnom, csak félig voltam magamnál.
– írja Duffy. Azt írja, nem mert megkísérelni elmenekülni, nem volt pénze, rettegett attól, hogy ha elmenekül, a támadója megkeresteti és megöli, ugyanis, írja, az illető burkoltan utalt rá, hogy meg akarja ölni. Az énekesnő beszámolója érthető mód kissé zavaros, de ami kirajzolódik a történetből: a külföldi hotelszobában történtek után hazarepültek, majd az erőszaktevő négy hétig Duffy saját otthonában tartotta fogva az énekesnőt. Hogy ez idő alatt történt-e újabb nemi erőszak, arra nem emlékszik, csak arra, amikor megszökött.
Miután megtörtént, valaki, akit ismerek, eljött a házamba és látott, amint egy takaróba burkolózva bámulok magam elé az erkélyen. Nem emlékszem, hogy jutottam haza. Az illető azt mondta, sápadt voltam és úgy néztem ki, mint egy halott. Egyértelmű, hogy megrémítettem, de nem akart belekeveredni a dologba.
A rendőrséghez nem mert fordulni, nem érezte biztonságosnak, és inkább a megérzéseire hallgatott, nehogy feldühítse támadóját. Ezzel együtt két női rendőrnek elmondta a vele történteket, amiről felvétel is készült, egyszer azért, mert valaki megfenyegette, hogy nyilvánosságra hozza a vele történteket, egy másik alkalommal pedig azért, mert három férfi megpróbált betörni hozzá. A rendőrségnek a támadó személyéről is beszélt, de a nagy nyilvánosság előtt nem akar róla beszámolni, az illető kiléte ugyanis szerinte a rendőrségre tartozik. Ezen kívül egy pszichológussal konzultált az esetről, aki szakértője az efféle traumáknak, és aki segítette Duffy felépülését.
Nélküle nem valószínű, hogy túléltem volna. Nagy volt rá az esély, hogy öngyilkosságot kísérlek meg. Ő megismert, megértett, meghallgatott és finoman vezetett. Az első nyolc találkozásunkkor a szemébe sem néztem, a szemkontaktussal ugyanis különös nehézségeim voltak. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha felépülök. A történtek után senkit, egy teremtett lelket sem láttam sokszor heteken keresztül, teljesen egyedül voltam. Levettem a pizsamámat, tűzbe dobtam, újat húztam magamra. A hajam olyan kócos lett, amiért nem fésülködtem, hogy végül levágtam az egészet.
– emlékszik vissza Duffy. Arról is mesél, hogy néhányan megpróbáltak romantikus kapcsolatban kerülni vele, de ők mind az albumborítókon szereplő sztárt látták, miközben ő ekkor csak egy sérült lélek volt. Családtagjai sem tudtak segíteni, mert mindenkitől távol tartotta magát.
Ami történt, az az erőszak nemcsak majdnem megölt, és nemcsak engem, az én életemet árulta el, hanem másoktól is rengeteg dolgot vett el. Nagyon sokáig nem voltam önmagam. A nemi erőszak élő gyilkosság, élsz, de meghaltál.
Az énekesnő hangsúlyozza: nem kell őt sajnálni, nem ezért áll nyilvánosság elé, hanem hogy a fájdalom többé ne tartsa a sötétben. Cikke címét – Az ötödik ház – is érthetővé teszi: mint írja, a történtek után elmenekült, és éveket töltött meneküléssel, egyik helyről költözött a másikba, az első három évben ötször költözött új lakóhelyre, míg végül az ötödik házban végül biztonságban érezte magát annyira, hogy képes legyen ott maradni, és teljes magányban éveket áldozni a felépülésre. Hogy mindezt épp akkor meséli el, amikor országok vannak otthonaikba zárkózva, az neki is hihetetlen, de ha már így alakult, akkor leír néhány dolgot a szeparációról is, arról, hogy az ő tapasztalatai szerint mi segít annak túlélésében: megértés, hála, szeretet, kedvesség, emberség – erről és a történtekről bővebben az angolul tudóknak érdemes időt szánni a teljes cikkre, mely ezen a linken olvasható.
Kiemelt kép: Duffywords.com