A Kárpát-medencébe érkező magyarság aktív, erőteljes és kezdeményező külpolitikába kezdett. Ma kalandozásoknak “csúfoljuk” a központi hatalom által indított hadjáratokat, amelyek során kiharcolták helyüket Európa közepén. Hogy eközben foglyokat és kincseket zsákmányolták? Ezt tette a korban mindenki: a legyőzött javai a győztest illették.
Az egyik leghíresebb hadjáratot a keleti frank uralkodó, Arnulf szövetségében indították Itália királya, Berengár ellen. A két nyugati uralkodó a császári koronáért vetekedett éppen. A magyar hadak 899-ben indultak nyugatnak a Száva és a Dráva mentén, amit a gyakori “használat” miatt később a magyarok útjának neveztek el.
Menekülnek, de a csapda készen áll
Az Alpokon átkelve a sereg több részre szakadt, majd annak rendje és módja szerint dúlni kezdte az ellenséges földet. Berengár a források szerint 15 ezer katonát gyűjtött a magyarok ellen, ami háromszoros túlerőt jelentett. Mindezt a kortárs Liudprand longobard történetírótól, Cremona püspökétől tudjuk, akinek a csúfos vereség után nem állhatott érdekében mesterségesen eltúlozni övéi túlerejét. Jegyezzük meg azt is, hogy ha hihetünk a krónikásnak, akkor a 20 ezer főre becsült teljes magyar hadnak csupán töredéke vett részt az itáliai hadjáratban.
Amikor pedig a magyarok meglátták az óriási sokaságot, “lelkükben megrettenve” nem tudták, mit tegyenek. Megütközni nem mertek, elfutni bajos lett volna. A két veszély közül “inkább van kedvük a futáshoz, mint az ütközethez” – írja az itáliai mester. Berengár, ráérezve a diadal ízére azonnal a menekülők után vetette magát. Nem tudta, hogy épp ezzel fut a vesztébe.
A megfutó magyar csapattestnek ugyanis épp ez volt a feladata: folyamatos visszavonulással, kisebb rajtaütésekkel maga után vonni az ellenséget az előre kiválasztott csatatérre. A Brenta folyó vidékén már készen állt a csapda, alig várták az üldözésben kifáradt, diadaltól megrészegült nyugatiakat.
Gyorsaság és megtévesztés
Ahogy elérték a Brentát, a túlpartról magyar küldöttség érkezett a királyhoz. Elkeseredve kérték Berengárt, engedje el őket, belefáradtak a menekülésbe. Visszaadják a foglyokat, az összes zsákmányt és többé nem keresik fel Itália földjét, ha az uralkodó futni hagyja őket. A csel ismét bejött, a keresztények “gőgös felfuvalkodottságból elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozták el, mintha máris le lennének győzve”.
A hosszú alkudozások közepette a kifáradt keresztények leszálltak a lóról, falatozni kezdtek, a hadrend megbomlott. A magyarok a túlparton csak erre vártak. A folyón átúsztatva szemből, a lesre állított csapatok két oldalról egy szempillantás alatt az itáliai sereg nyakán voltak. Annyira gyorsan, hogy Liudprand szerint egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, miután elvették lovaikat.
“Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben” – folytatja 899. szeptember 24-ének eseményeit a krónikás. A csata pár óráig tartott, a győzelem teljes volt. Maga Berengár is csak közkatonának öltözve tudott elmenekülni.
Kemény ellenfél
Ezután a magyarok zavartalanul dúlták és fosztogatták Észak-Itáliát, még a telet is ott töltötték és csak a következő évben tértek haza. A nyugatnak megdöbbenve kellett tudomásul vennie, hogy a Kárpát-medencébe egy olyan hatalom érkezett, amelynek erejét nagyon is komolyan kell venni.
Nyolc évvel később a Magyar Nagyfejedelemség ráadásul bebizonyította, hatékonyan képes magát megvédeni is: 907 júniusában az akkori Európa legnagyobb létszámú és legjobban felszerelt hadát verték szét Árpád magyarjai Pozsony mellett. A frankok akkor a magyarok megsemmisítésére jöttek, végül szerencsés volt közülük, aki menthette a bőrét – a pozsonyi csatáról ide kattintva olvashat bővebben.
