Ezen a héten a halál és a megbánás témakörében íródott cikkünk alapján kérdeztük a világvallások képviselőit, ezúttal az e világról való elégedett távozás, vagyis az elégedett élet titkairól.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Törvényszerű, hogy a halálos ágyunkon, olyan dolgokon bánkódjunk, amiket máshogy kellett volna csinálnunk? Mit tegyünk annak érdekében, hogy halálunkkor elégedetten távozhassunk?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Farkas Pál
Buddhista tanító
Őszentsége, a dalai lama, gyakran említi a Dhammapada 183. versét, amely így szól:
“Nem tenni semmi rosszat,
Befogadni minden jót,
és megtisztítani az elmét:
ez a buddhák tanítása.”
Ez a tanítás első ránézésre szinte gyermetegen egyszerűnek hangzik, a megvalósítása azonban teljes embert, és sokszor egy teljes emberi élethosszat igényel. Ám érdemes próbálkozás, mert a nyugodt élet és a könnyű halál föltétele.
Lehet, hogy a békés és szabad életre alkalmatlan időszakban születünk, kedvezőtlen körülmények közé, előnytelen megjelenéssel és kedvezőtlen adottságokkal. Mégis képessé válhatunk a józan mérlegelésre, a képességeknek és lehetőségeknek megfelelő módszer megtalálására és alkalmazására, alaposan átgondolt és teljes szívvel végrehajtott cselekedetekkel, amelyek eredménye értékes.
Ehhez először megfelelő tanítást és tanítót kell keresnünk, aki útmutatást ad, amit tanulmányozhatunk és gyakorolhatunk. Azután természetesen meg kell alapoznunk magunkat az erényekben, hogy lelkiismeretesen és felelősségteljesen cselekedhessünk, a törekvésben, hogy megtegyük, ami tőlünk telhető. Ekkor leszünk képesek megtisztítani szívünket a tetszés és nemtetszés, a ragaszkodás és taszítás szélsőségeitől, és olyan szemléletre teszünk szert, amely a bölcs tisztánlátás által hozzásegít ahhoz, hogy megszabaduljunk az élet mulandósága okozta félelemtől, a dolgok elégtelensége okozta bizonytalanságtól, az illuzórikus önkép okozta zavarodottságtól. Elhatározhatjuk, hogy szép szóval, segítőkész tettekkel, külső és belső javainkat megosztva, kiegyensúlyozottan éljük az életünket.
Aki így tesz, azt nem éri fölkészületlenül a halál, ahogy a szent szövegek mondják: „az úton járóhoz méltó életet leélte, teendőit megtette”, elégedetten és békés szívvel távozik ebből a világból.
Kustárné Almási Zsuzsanna
Reformástus lelkész
Van egy régi szerzetesi jelmondat, ami így hangzik: „Memento mori!”, azaz „Emlékezz a halálra!” Nem arról van itt szó, hogy rettegjünk, és minden pillanatunkat áthassa a haláltól való szorongás, félelem, hanem arról az ősi tudásról, hogy az embernek a halálhoz való viszonya meghatározza az élethez való viszonyát is.
Ma, amikor a fiatalság, szépség, siker mindent átható kultuszában, és annak illúziójában élünk, hogy ez örökké tart, nehéz erről beszélni. A halál tudatát igyekszünk minél jobban eltávolítani magunktól, miközben naponta százak, ezrek halnak meg a „szemünk láttára” a hírekben, a filmekben. Ebben a furcsa ellentmondásban magára marad az ember a kitörölhetetlenül benne lévő archaikus szorongással, amit az elmúlással kapcsolatban érez.
Keresztyénként abban hiszünk, hogy földi életünk, születésünktől halálunkig egyszeri lehetőség, és ez idő alatt teljesíti be az ember azt a feladatot, amiért megszületett, találkozik mindazokkal, akikkel „dolga van”. Ezt az életet kell a lehetőségek szerint a legteljesebben megélni és benne kiteljesedni.
Jézus többször beszélt egyfajta „készen”- létről. Nem a tökéletesség állapotát jelenti ez, hanem a készséget a jóra törekvésre, a jelen legteljesebb megélésére. Mai nyelvre talán úgy fordíthatnánk le, hogy az embernek minden napját úgynevezett „bakancs-listával” kellene élnie, számba véve a rendeznivalókat, a hiányjeleket, az adósságokat éppen úgy, mint a kitűzött vágyakat, célokat.
Egy gyönyörű csángó esti imádság arról tanúskodik, hogy a régiek tudták és élték ezt. Naponta adtak számot önmagukról önmaguknak és az Istennek.
„Vessünk számot hát édes Istenem,
Hogy ne kelljen lelkemet féltenem
Hogy lehessen bátrabban szólanom,
Midőn meg kell előtted állanom.
Színed előtt minden nap elesem
De van nékem tenálad kezesem
Ha megtartasz holnapi napodra
Nem fordítom azt megbántásodra.
Ne szólíts ki Uram készületlen,
Vezess elébb az enyhítő kútra
Úgy bocsáss el minket e nagy útra.”
Kép forrása: Thinkstock
Radnóti Zoltán
Rabbi
Rabbi Eliézer így tanította: „Térj meg egy nappal halálod előtt!” – Mivel nem tudjuk halálunk napját, ezért minden nap foglalkozzunk a megtérés gondolatával!
A rabbik (és papok) a bűnről, a megtérésről és mindenféle ehhez hasonló dolgokról prédikálnak. – A hallgató egyre kényelmetlenebbül érzi magát.
Ám sokan félreértik a bűn fogalmát és azt hiszik, hogy aki bűnt követ el, az “rossz ember”.
Nem, a zsidó filozófiában a “bűn” egy helyrehozható történés.
Egy hiba, amit figyelmetlenségből vagy készséghiány miatt elkövettünk. Ám ettől még nincs semmi baj velünk.
Minden embernek van lelke, és a zsidóságban a lélek nem bűnös, hanem egy tiszta, isteni alkotórész, amely megkülönböztet minket az állatoktól.
Ha valami rosszat teszünk, az azért van, mert a lélek “hangját” átmenetileg elnémítja a fizikai test “kiáltása”, a rossz ösztön.
Ám a lényeg: a lelkünk továbbra is tiszta marad, csak el kell végeznünk néhány “kiigazítást”, és akkor újra tisztán látjuk a célt! – Ez a megtérés lényege!
Amikor „megtérünk”, akkor önvizsgálatot tartunk, megkeressük a területeket, ahol homokszem került a gépezetbe, és onnan “visszatérünk”, és e folyamat során ismét megtaláljuk a kapcsolatot a Mindenhatóval, amit esetleg elveszettnek gondoltunk.
A megtérés folyamatának sorrendjét a bölcsek pontosan leírják:
1. lépés – a megbánás.
Felismerni az okozott kár mértékét és őszinte megbánást tanúsítani.
2. lépés – a felismerés.
felismerni mi okozta és azonnal befejezni a káros tevékenységet.
3. lépés – a vallomás.
Kimondani, beismerni önmagunknak is, hogy hibáztunk és bocsánatot kérni.
4. lépés – a fogadalom.
Határozottan kijelenteni, hogy nem fogunk a jövőben hasonlót elkövetni.
Nem vagyunk versenyben senkivel, csakis önmagunkkal.
Ami az Őrökkévalót érdekli, az az, hogy vajon őszinték-e az erőfeszítéseink, amelyekkel a helyes irányt keressük.
Dr. Tóth Csilla
Muszlim hitoktató
Mivel az ember hibákat, bűnöket követ el élete során, így elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb megbánást érezzen. A kérdés az, hogy mennyire súlyos lesz a megbánás, és hogy mikor következik be. Ha az ember csak a halálos ágyán néz szembe a hibáival, bűneivel, illetve csak akkor döbben rá azokra, akkor ő valódi vesztes. Nem ismerte fel az evilági életben elkövetett cselekedeteinek, meghozott döntéseinek jelentőségét. Helytelen értékrendet követett és nem találta meg – sőt talán nem is kereste – a helyes utat. Isten azt mondja erről a Koránban: „És kövessétek a legjobbat abból, ami leküldetett hozzátok a ti Uratoktól, mielőtt még a büntetés váratlanul meglep benneteket, úgy, hogy nem is veszitek észre, hogy [ne] mondja egy lélek sem: ’Ó, jaj nekem, mert hanyag voltam Allahhal szemben. És bizony, gúnyolódó voltam a gúnyolódók között.’ Vagy hogy [ne] mondja: ’Ha Allah az igaz útra vezérelt volna, bizony, istenfélő lennék az istenfélők között.’ Vagy, hogy [ne] mondja, amikor megpillantja a büntetést: ’Vajha még egyszer visszatérésem lehetne [a földre], hogy jóravaló lehetnék a jóravalók között!’” (39:55-58) A megbánás súlya az elkövetett bűnök mennyiségével és mértékével arányos, így természetes, hogy a helytelen tettek elkerülésével csökkenthető. Itt újabb kérdés merül fel: mik a helyes és mik a helytelen tettek?
Az iszlám rendkívüli segítséget nyújt az ember számára, hiszen Istentől származó útmutatást kínál. Követőit bölcs gondolkodásra és viselkedésre ösztönzi. Az evilági élet minden fontos területére kiterjednek iránymutatásai, melyek megkönnyítik helyes döntéshozatalunkat.
Emellett nagyon fontos, hogy a hívő muszlim naponta ötször imádkozik, Isten előtt áll, Hozzá szól, megemlékezik Róla. A napi öt ima éberré teszi az embert, szinte folyamatossá válik Istennel való kapcsolata. Ilyenkor a hívő számot vet az előző ima óta megtett cselekedeteivel és kimondott szavaival, s ha szükséges, megbánással fordul Ura felé. Isten végtelen irgalmával megbocsát, ha megbánásunk őszinte és megvan az igyekezetünk a változásra. A muszlim hívő így napjában többször is számot vet önmagával és tudatosan készül a halálra, ami elől egyetlen ember sem menekülhet. Mindennapi tettei során Istent tartja szem előtt, az Ő elégedettségének elnyerése a legfőbb célja.
Így érhető el, hogy az evilági életünk kiegyensúlyozott legyen, és ne a halálos ágyunkon döbbenjünk rá, hogy elrontottuk az életünket és elbuktunk az evilági élet próbatételein.
Tornóczky Gusztáv József
Hindu/vaisnava (Krisna-hívő) oktató
A halálos ágyon természetes, hogy az ember számot vet életével, introspektíven átgondolja életútját és kifejezi az ezzel kapcsolatos érzéseit / gondolatait – ez így van rendjén…
A védikus írások szerint éljünk úgy, mintha bármelyik pillanatban meghalhatnánk! – utalva ezzel arra a komolyságra, ami ahhoz kell, hogy megfelelően döntsünk életünk során és így a lehető legautentikusabb életet élhessük. A Bhagavad-gítában Krisna arra bíztat, hogy mindenki kövesse saját útját és végezze az ezzel járó kötelességeit, ugyanakkor azt is tanácsolja, hogy más embertársunk útját követni akkor sem érdemes, ha azt sikeresen tesszük, hiszen a vége belső kiüresedés lesz.
Hogyan távozhatunk elégedetten és békésen ebből a világból? Ehhez a kulcs a “dharma” követése. Kétféle dharmát (ránk jellemző kötelességet) írnak le a Védák: 1. az upadharma (másodlagos), ami az ember saját pszicho-fizikai adottságait veszi alapul és eszerint javasol különféle munkákat, házassághoz partnert stb., ami által az ember igazán a “maga életét” élheti hivatásszerűen; 2. a paradharma (elsődleges) az ember magasabb rendű küldetése, ami lelki, lényegi igényének, az Istennel fennálló kapcsolat ápolásának és helyretételének gyakorlását jelenti. Az ideális emberi életút akkor valósítható meg, ha mindkét dharmát, vagyis testi-szellemi és lelki igényeinket együttesen a lehető legteljesebb mértékben megéljük és kielégítjük. A Srímad Bhágavatam c. puránában (egyik fajta szentírás) azt olvashatjuk, hogy a kizárólagosan testi igényeinket alapul vevő élet mitsem ér, ha mellette elsikkad az elsődleges, lelkiségben megélt emberi élet.
Összegezve tehát, a hindu tanítások szerint az elégedett eltávozás záloga a személyiségünkkel és testi adottságainkkal harmóniában álló hivatás Istennek felajánlásként végezve, az Ő kegyelmét keresve, embertársaink és a közösség javára végezve – mindez teljes beteljesedést nyújt.
