Gyarmati Andrea: Addig tekertem, míg elájultam

1954-ben születtem, két olimpia között, olyan időpontban, mely épp megfelelt édesanyám olimpiai felkészülése szempontjából. Akkoriban a mai értelemben vett családtervezésről szó sem volt, de anyu ezt sem bízta a véletlenre: kitalálták, mikor a legalkalmasabb az érkezésem, hogy minél kevesebb essen ki az edzésekből.

A szüleim mindketten gyerekre vágytak, és én valószínűleg már akkor is szerettem a kedvükbe járni, úgyhogy teljesítettem az elvártat, ahogy később is oly sokszor, mindenki legnagyobb megelégedésére: megérkeztem, és két év múlva mindkét felmenőm ereje teljében ott volt a harmadik olimpiáján.

Az első években szóba sem került, hogy én is versenyző legyek, ugyanis sokat betegeskedtem. Úgy kezdődött, hogy elkezdtem csúnyán köhögni. Hiába az akkori gyógyszerek, a dolog nem akart javulni, pedig elvittek az összes olyanhoz, aki akkoriban köhögésügyben szakembernek számított.

Végül meglett a diagnózis: a gyerek asztmás. Addigra már minden éjjel fulladtam, és napközben is nehezen kaptam levegőt. Ma, ennyi év múltán is vannak emlékeim arról, hogy hiába próbálom kifújni a levegőt, nem úgy működik a szervezetem, ahogy kellene. Nem mehettem a társaimmal, szóba sem kerülhetett a sport, csak a kímélés, a mindentől való tiltás, nehogy meghűljek és az újabb rohamot provokáljon.

Tilos volt fagylaltozni, folyton kontrollálták, mit veszek fel, lesték, jól vagyok-e. Így amikor amúgy jól voltam, akkor sem voltam igazán jól emiatt. Aztán az életkorom előrehaladása és egy doktor bácsi csodaszere meggyógyított, lényegében kinőttem a betegségemet.

A kór pozitív hozadékai jóval később tudatosultak bennem. Amikor egy-egy edzésen az oxigénhiány legmélyebb bugyraiban jártam, nem volt már se ismeretlen, se félelmetes az érzés. Sőt, úszástól sose fulladtam sem edzésen, sem versenyzés közben annyira, mint a betegségem idején. Jó, elismerem, ennek oka az is, hogy úszás közben célja volt a légszomjnak: a vágy a minél jobb eredményre. Az átlagnál jóval tovább bírtam levegő nélkül, ami részben edzettség kérdése, részben a tudatosságé.

Hadd mesélek el egy történetet.

Sportorvosi vizsgálat a Sportkórházban, felkészülési időszakban. Bicikliergométer, tekerni kell, a kilélegzett levegőt elnyeli az eszköz, s én onnan szívom tele ismét a tüdőmet. Senki nem szól, hogy figyeljek, nekem kell éreznem, jeleznem, ha elfogyott a levegőm. A vizsgálat előtt hallom, hogy a válogatott egyik híressége, Hargitay Andris nyolc percig tekert. Nosza, rajta, gondolom, én majd megdöntöm Andris „csúcsát”, és mit ad Isten, ájulásig tekerek. Hab a tortán, hogy amikor magamhoz térek, hallom, a doktor bácsi azt mondja Patóh Magdinak, a barátnőmnek: „Ne aggódj, Magdika, megmentjük.” Ekkor ájultam el másodszorra.

Hogy volt-e értelme a vizsgálatnak, befolyásolta-e az edzések menetét, nem tudom, de orvosként profitáltam a tapasztalatból. Részint, hogy amikor hasonló vizsgálatokat végeztünk a Klinikán, pontosan el tudtam mesélni a gyerekeknek, mikor és mit fognak érezni, mire kell figyeljenek. Részint, mivel személyes emlékeim vannak az asztmáról, zsigerből tudom, mitől félnek az ilyen gyerekek: „Csillagom, a doktor néni is fulladt kiskorában, és látod, meggyógyultam”, ezt mondom gyakran, ami ugyan nem tartozik a kezelés hivatalos részéhez, de olykor sokat segít.