Angelina Jolie filmje már elkészülte idején betört a magyar médiába, hisz sok részét itt forgatták. Az ENSZ jószolgálati nagykövete, színésznő, Brad Pitt hitvese úgy gondolta, megtalálta azt a témát, ami miatt elkezdi rendezői karrierjét (korábbi dokumentumfilmes projektje más tészta) – ez pedig a boszniai háború 1992 és 95 között. Azon belül is egy furcsa szerelmi történet egy bosnyák festőnő és egy szerb rendőr között, mely a háború kitörésének estéjén kezdődik, és nagyjából a háború végéig tart.
Az egyértelmű, hogy Jolie utánanézett a témájának, tanulmányozta a háborús bűnöket, megnézte a dokumentumfilmeket, lelkiismeretesen felkészült. Nem is a filmnek szentelt energiák, fáradozások tűnnek kevésnek. Igazából ott van a baj, hogy A. J. nem rendező. Meg ott, hogy Amerikából, Hollywoodból ezt a történetet nem lehet megérteni. Hogy a háború természetét nem olyan könnyű megérteni. És végül egy ilyen filmnél nem szabad politikai korrektségre törekedni.
Már az első szónál baj van: a szerb színészek angolul beszélgetnek egymás közt. Egy ilyen filmben, ahol oly nagy hangsúly van a kulturális-etnikai különbségeken, nem szabad lemondani az eredeti nyelvről. Sajnos a történet elveszti kelet-európai jellegét (vagy nem is volt neki soha), az Ikarusok, bosnyák és szerb nóták még nem feledtetik, hogy a dialógusok olyan hollywoodian jellegtelenek, elhangozhatnának Los Angelesben, Berlinben, de leginkább egy minél több piacot meghódítani szándékozó hollywoodi produkcióban. A karakterek? Elég fontos szerepük lenne, elvégre egy háború az emberekre kifejtett hatásában drámai igazán – főleg egy ilyen borzalmas polgárháború, mint a jugoszláv, ahol Európa közepén egy konszolidált ország nemzetiségei estek egymásnak egyik napról a másikra, szomszéd fordult szomszéd ellen – az ilyesmi enyhén szólva nyomot hagy az emberben. Főleg, ha “mellesleg” több más nővel együtt elrabolják katonai rabnőnek, akin időnként átmegy a fél jugoszláv hadsereg, vagy ha megölik a kisbabáját, egyáltalán, háborúban lenni három és fél éven keresztül, a nyomot hagy a lelkeken – és ennek a “nyomnak” igazából nyomát sem látni a filmben.
Jolie nem hagy teret a karaktereknek, helyette drámainak szánt szituációkat kreál, melyekben megpróbál olykor beletúrni a térség bonyolult és feszültségektől terhes múltjába (reménytelen kísérlet), megpróbál magyarázni, sorsokat kettétörni, de ebbe is beletörik a bicskája. És akkor a megvalósításról, a suta, rossz ívű, rossz beállítású jelenetekről, a rosszul instruált, olykor rosszul kiválasztott színészekről még nem is beszéltünk.
Úgyhogy sajnos ez a film nemcsak nem mélyíti el azt a tudást, amit a háborúról a filmek által megszereztünk, igazából mintha nem is tudná felfogni, mi az a háború. Anélkül pedig történhet bármi a filmvásznon, üres és hiteltelen marad a végeredmény. Kár, mert amúgy a rendező szándékai és erőfeszítései tiszteletet érdemelnek.
Kinek ajánljuk: azon Brad Pitt-rajongüknak, aki képesek két órát ülni öt másodpercért.
Kinek nem: akik szerint egy ilyen tragédia értőbb rendezőért kiált.
