Az öntudatra ébredése óta eltelt évezredekben az emberiség megfejtette az univerzum több titkát, de a test és a lélek, a fizikai és a szellemi létezés kettősségének rejtélyéhez egy lépéssel sem került közelebb. Ezért van az, hogy bármennyire megrémít minket a halál, ugyanakkora erővel vonz felé a természetéből fakadó kíváncsiság.
Erre a kettősségre épít a JVS Group idei két budapesti megakiállítása, a Body, és A világ múmiái. Az előbbi februárban nyitott, és a nagy érdeklődés miatt egészen július végéig látogathatták az érdeklődök. Az utóbbi augusztus 16-án nyitott, de nem lenne nagy merészség arra fogadni, hogy szintén nem az eredetileg tervezett, december eleji időpontban zár be.
A két kiállítás csak első ránézésre más. A Body egy modern anatómiai, A világ múmiái pedig történelmi tárlat, de mindkettő holttesteket mutat be, csak az előbbi mostanában, az utóbbi pedig régebben meghalt emberekét. Mégis a múmiák kerülnek közelebb a látogatóhoz, mert sokkal többet tud meg róluk. A Body embereiről csak annyi személyes derül ki, hogy valószínűleg, mindannyian ázsiaiak voltak.
„A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
a művész emlékezete.”
A Body preparátumai között sétálva időnként emlékeztetnem kell magam, hogy valódi emberek állnak előttem megnyúzva, kibelezve, mert úgy néznek ki, mintha műanyagból lennének. Ez a tartósítási eljárásnak köszönhető, speciális vegyszerek okozzák, amivel bomlásállóvá teszik a szöveteket. Mivel a tárlat deklaráltan az emberi test anatómiájáról szól, azon gondolkodom, hogy vajon tényleg feltétlen szükséges-e még ma is valódi holttesteket használni erre a célra. Amennyire tudom, a modern diagnosztikai eszközök pontos képet adnak az emberi szervezetről, amit egy 3D nyomtató tökéletesen képes formába önteni.
Talán az előttem álló test is épp úgy szerette a borzongást életében, mint az a fiatal nő, aki átszellemülten magyarázza az ismerőseinek a test működését, miközben a kezével mutatja, miről beszél éppen. Mintha csak véletlenül történne, az ujja egyre közelebb téved a rég érzéketlen testhez, aminek talapzatára két nyelven írták oda vastag piros betűkkel, hogy semmit a kéznek. A nő laposan körbenéz, mérlegeli a kockázatot, egy pillanatra elszántság ül ki az arcára, de a lakkszerűen csillogó combizom az utolsó pillanatban mégis eltaszítja a kezét.
A szervezők kínosan ügyeltek rá, hogy a Body még véletlenül se tűnjön valami perverz freak shownak. Bár folyamatosan hangsúlyozzák a testek valódiságát, a személyiségüktől úgy fosztották meg őket, mint a bőrüktől. Még olyan, a kiállítás tematikája miatt releváns információkat sem tudunk meg róluk, hogy volt-e valamilyen betegségük, hány évesen haltak meg, és miben. Ez kegyeleti okok, és a személyiségi jogok mellett, valószínűleg azzal van összefüggésben, hogy a Body-t, és a hozzá hasonló kiállításokat rendre azzal vádolják, hogy a szerveikért kivégzett, kínai politikai foglyok holttesteit teszik közszemlére – mindezt a hozzájárulásuk nélkül.
Fura dolog a kegyelet. Az ateista azt gondolja, a halál beálltával megszűnt a létezése, a hívő meg azt, hogy a feltámad a lelke. Vagyis elvileg egyiküket sem kéne, hogy érdekelje, mi történik a halál után abból a tizenegy elemből álló anyagmasszával, amit a testüknek neveztek. A legtöbben mégis idegenkedünk még a halál utáni szervadományozásától is, nemhogy attól, hogy tudományos célokra ajánljuk fel a holttestet. Túl konkrét szimbóluma a hulla a nemrég még benne élő embernek.
„– És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!”
A múmiáknak azonban elporladtak a személyiségi jogaik, azokkal együtt, akiket valaha ismertek, ezért róluk megtudhatunk mindent, amit a kutatóknak sikerült kideríteniük. Közöttük járkálva néha tényleg a tarkón érezni a halál leheletét. Itt semmi esélye a modern embernek, aki úgy próbálja leélni az életét, mintha nem létezne elmúlás, vagy ha mégis, csak nagyon messze, és csak másokkal történhetne meg.
A régiek még együtt éltek a halállal, és folyamatosan próbálták kicselezni. Alkukkal, rituálékkal, a túlvilágba vetett feltétlen hittel. Nem egyszerű elfogadni, hogy néhány, jellemzően küzdelemmel teli, az idő előrehaladtával egyre gyorsabban pergő évtized a létezés, aminek nincs különösebb értelme vagy célja. A modern ember, aki Nietzschével megölte Istent és a túlvilágot, jellemzően két út közül választ:
- vagy diétázó, konditermekben küszködő aszkétaként próbálja végletekig nyújtani a sírig tartó útját;
- vagy habzsoló, tudattompító, hedonistaként próbál tudomást sem venni az egészről.
A harmadik lehetőség, hogy mindkettőt csinálja, és reméli, egyszer csak magához tér ebből szörnyű a hallucinációból, hirtelen minden kitisztul előtte, és arra gondol majd, mekkora röhögés lesz, ha majd elmeséli valakinek, micsoda hülyeségeket álmodott össze.
A Király utcában kiállított múmiák függetlenül attól, hogy szándékosan vagy véletlenül lettek azok, valószínűleg mind hittek abban, hogy a haláluk után majd egy jobb helyre kerülnek, és szinte biztos, hogy ezalatt nem egy állandó hőmérsékleten és páratartalmon tartott üvegvitrint értettek. A leghíresebbek közülük az ókori egyiptomiak, akik évszázadok alatt tökéletesített módszerekkel tartósították halottaikat, mert úgy gondolták, a lélek is csak addig létezik, amíg egyben van a test. Nem volt túlzottan igazságos rendszer, keveseknek engedhettek meg maguknak olyan szintű balzsamozást, szarkofágot és sírhelyet, mint az előttem fekvő Nes-Hor, Khent-Min városának egykori papja. A közemberek milliói csak abban reménykedhettek, hogy a szívük Anubisz mérlegén könnyebb lesz majd egy madártollnál.
Az utánuk következő kultúrák és korok már elválasztották a húst a szellemtől, így előbbit nyugodt lélekkel hagyták meg az enyészetnek. Ha a test mégis megmaradt, az szinte mindig valamilyen szerencsés véletlennek köszönhető, méghozzá azért, mert egy múmia időkapszulaként funkcionál, rengeteget árul el a koráról és az életéről a kutatóknak, akik tudják, hogyan faggassák.
„Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján.”
Ahogy a Body preparátumain, a múmiákon is feltűnik, hogy mennyivel kisebbek a mai átlagembereknél, így azoknál is, akik nyitvatartási időben körbeállják őket. Szabad szemmel látható, hogy a fizikai evolúció soha sem érhet véget.
A kiállított maradványok közül a legkisebbek a legmegdöbbentőbbek. Már a nevük miatt is: zanza, ami rövid, tömör összefoglalót jelent. A múmiakiállításon konkrétan emberi fejekét. Félelmetes belegondolni, hogy ezek az öklömnyinél alig nagyobb, sötét arcok valaha érzelmeket fejeztek ki, az összevarrt szájak beszéltek.
Tudom, hogy már a reneszánsz zseni, Leonardo is – sokszor az élete kockáztatásával – valódi holttestek felboncolása közben tanulmányozta az anatómiát, mégis meglep, hogy a Body kiállítás alapötlete már évszázadokkal ezelőtt megvolt. Allen Burns, skót anatómiaprofesszor már a XIX. század elején megcsinálta ugyanazt: oktatási céllal holttesteket preparált. A korabeli lehetőségekhez képest annyira mesterien, hogy a ma kutatóinak ötleteik sincsenek a módszereit illetően. Burns preparátumai korántsem annyira tiszták és műanyagszerűek, mint modern megfelelőik.
A bajor von Holz báró, és Schenck von Geiern bárónő (nem férj és feleség, még csak nem is egyszerre éltek), a sommersdorfi kastély szellős kriptájának különleges klímája miatt mumifikálódtak. Kissé komikus látvány a harmincéves háború néhány csataterét megjárt, mégis otthon, feltehetően egy fertőzésben, 35 évesen meghalt báró csizmás múmiája. Meg az is, hogy a bárónővel együtt deréktájt mindketten le vannak takarva. Nem lehet másra gondolni, mint arra, hogy az oszlás valószínűleg a nemi szerveiket is megkímélte, és a leszármazottaik, vagy a kiállítás kurátorai azokat nem szeretnék közszemlére tenni.
Emlékszem, bő két héttel korábban, a Bodyn azon gondolkodtam, mennyire felfokozza a valóságérzetet az, hogy a kosárlabdázó, rajzoló, vagy más hétköznapi tevékenységek végzése közben kimerevített testeken a nemi szervek is megfigyelhetők. A legtöbbünk életében nem megszokott a meztelenül kosárlabdázó, rajzoló, vagy bármi mást csináló idegenek látványa, de
A korhű ruhákba bujtatott váci Orlovits családdal, és a társaikkal tizenkét éve találkoztam utoljára a Természettudományi Múzeumban. Velem ellentétben semmit sem változtak. Pedig ők azóta világhírűek lettek, és körbeutazták a Földet. Jánoska, aki úgy néz ki, mint egy horrorfilm játékbabája, alig múlt egy éves, amikor – valószínűleg egy fertőzés miatt – egyik napról a másikra meghalt. A szülei sorsából kiindulva nem jutott volna neki egyszerű élet.
Édesanyja, Skripetz Veronika 1770-ben született, majd tizenöt évesen férjhez ment a nála öt évvel idősebb Orlovits Mihály molnárhoz. Hamarosan megszületett első gyermekük, Mihályka, de alig két hetet élt. Aztán tizenkét évet kellett várni az újabb utódok, Katalin, és Jánoska érkezésére. Egyikük sem érte meg a hároméves kort. A családfő 41 évesen halt meg, a felesége szinte azonnal újraházasodott, de nem sokkal később, harmincnyolc évesen ő is követte első férjét, és gyermekeit a Fehérek templomának kriptájába, ahonnan 265 természetesen mumifikálódott holttest került elő 1994-ben.
„De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön
vad csókjaival megehet,
én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!”
A Király utcai Komplex már csak azért is jó helyszín a Bdoy, de még inkább A világ múmiái kiállításnak, mert a boltíves pincében nem nehéz elképzelni, hogy éppen egy kriptában jár az ember. Rövid utazást tesz csak a halál birodalmában, de aztán a fekete vaslépcsőn visszatérhet a valóságba, vagyis abba a rövidke illúzióba, amit valóságnak nevez. Az utolsó lépcsőfokon, kintről már szemembe tűz a nap, én pedig azon gondolkodom, hogy megírom ezt a cikket, és aztán megint elfelejthetem a halált. Legalábbis egy időre.
(Idézetek: Charles Baudelaire: Egy dög, Szabó Lőrinc fordítása)
