„Fél négykor keltünk, fél hétre beértünk a gyárba, héttől dolgoztunk” – mesélte Glória, aki éppen egy jól megpakolt ételhordóval igyekezett hazafelé egy barátnője társaságában, nem messze a sarkadi főtértől. Arról a két hétről beszélgettünk, amit egy aradi kábelgyár munkatársaként töltött el. Bár jól érezte magát, és a reggeli műszakkal járó 680 forintos órabérrel sem volt baja, a koránkelés miatt inkább otthagyta a céget. Pedig, ahogy mondta, errefelé „csak közmunka meg tanfolyamok vannak”.
Utóbbival nem mindenki értett egyet, a környéken sokan emlegették, hogy Békéscsabán vagy Szentesen is lehet már munkát találni, nem sokkal kevesebb fizetésért. Három békési települést jártunk be, ahol a Romániába ingázóktól és más helyiektől azt tudtuk meg, elsősorban nem a mostanában csillagászatiként emlegetett aradi bérek, inkább a kényelmes utazás és a munkakörülmények motiválják őket ingázásra.
„Lehet, hogy találnék hasonló fizetésért munkát, de ha bejárnék Csabára, ugyanúgy korán kellene kelnem, mint most. Akkor már miért ne menjek Romániába? Csak megáll itt a busz, felszállok, aztán megyünk” – mondta egy férfi harminc kilométerrel odébb, Eleken. Társaival együtt úgy véli, annak ellenére is jobban megéri Romániában dolgozni, hogy a magyar munkásokat szállító buszok olykor egy-másfél órát is eltöltenek a határon, így az utazás akár két és fél, három óráig is eltarthat.
„A fiam is dolgozott kint, most traktoros idénymunkát csinál. De nem sokáig, mert megy ki Izlandra egy baromfifeldolgozóba” – hallottuk a szomszédos Kevermesen egy nőtől, akit éppen fagyizás közben csíptünk el. Rajta kívül csak a mellette álló férje volt az utcán, az emberek alig merészkedtek ki a délutáni kánikulában.
A Sarkadról, Elekről és Kevermesről Aradra járó emberek többsége abban a kábelgyárban dolgozik, amelyben Glória is lehúzott két hetet. Azon túl, hogy a busz szinte háztól házig viszi őket, azért is szeretnek átjárni, mert nem kell megterhelő munkát végezniük. „A hozzánk betérő nők szokták mesélni, hogy szeretik, mert elég könnyű” – hallottuk egy eleki boltostól. „Csabán is van egy-két üzem, de ott kétszer húsz perc szünetet kapnak, és ha látják a kamerán, hogy nem dolgozik eléggé, már rá is szólnak. Romániában lazábbak”.
Erről beszélt egy másik, környékbeli férfi is, akinek minőségellenőrként egyáltalán nem kell megszakadnia Aradon. „Elcigizgetek, nincs ebből gond. Ez egy csendes üzem, még csak nem is zajos”. Azt viszont túlzásnak tartja, hogy a Romániába ingázó magyarok havi kétszázezret keresnének, ahogy ez az elmúlt hetek riportjaiban elhangzott. „Az kap ennyit, aki négy héten keresztül mindennap, még hétvégén is dolgozik. Ilyet senki se csinál. Inkább a havi 150 a reális”.
Ha kell száz munkás, megyünk Magyarországra
Az önmagában nem újdonság, hogy az Arad környéki gyárak munkaerőt szívnak el Békés megyéből. Az Index már 2007-ben arról írt, hogy a Nyugat-Romániában megtelepülő cégek egyre kevésbé találnak embert, ezért magyarországi munkanélküliek körében próbálnak toborozni.
Ez nem meglepő, ha belegondolunk, hogy Arad megye és környéke Románia legfejlettebb térségei közé tartozik. A Vest régió (ebben Temes és Arad megye mellett benne van a kevésbé fejlett Hunyad és Krassó-Szörény megye is) vásárlóerő-paritáson mért, egy főre jutó GDP-je 2016-ban az EU-átlag 60 százalékát tette ki. Romáiában ennél csak Bukarest-Ilfov régió produkált jobbat. Ugyanez az arány a Dél-Alföldön 48 százalék volt, annyi, amennyi Vestben 2007-ben. (A román gazdaság egyébként is kilőtt az utóbbi években, és folyamatosan jön fel Magyarországra. Arról, hogy ez a vágtázás mennyire fenntartható, a G7 írt cikket néhány hónapja).
„Rengeteg vállalkozás telepedett itt meg az utóbbi tíz-tizenöt évben, főleg a 2007-es EU-csatlakozás óta. Nemzetközi cégek jönnek Japánból, Dél-Koreából, Németországból. Románia fejletlenebb térségeiből is jönnek munkások, de nekik szállást, étkezést kell biztosítani, ami komoly költséget jelent a cégeknek. Ha viszont Magyarországon toboroznak, ezt megspórolják” – mondta Antal Péter, az Arad közeli Pécska polgármestere. Szerinte ezek a cégek négy-ötszáz eurót, vagyis 120-160 ezer forint forintot fizetnek az alkalmazottaiknak.
„Most is jött egy cég, amelyik mondta, hogy kelleni fog neki száz munkás. Először próbál Aradon keresni, ha nem talál, akkor megy Magyarországra. Mondtuk neki, hogy több polgármestert ismerünk arrafelé, majd összehozzuk velük”. Az önkormányzatok, amennyire tudnak, próbálnak segíteni a cégeknek, hiszen nem szeretnék, ha a munkaerőhiány miatt máshová mennének. “Ha Pécskán vagy Aradon épül egy új gyár, akkor a vezetőikkel együtt átmegyünk Battonyára, és egy-két napig interjúznak a helybéliekkel. Pár éve voltunk legutóbb, a battonyai önkormányzat adott egy termet, ahol több százan összegyűltek”.
Szerinte a helyi magyar vezetésnek is jó, ha a lakosaik Romániába járnak át, és nem Budapest vagy Nyugat-Magyarország felé veszik az irányt. „Az messzebb van, tehát el fognak költözni, viszik magukkal a családot, és szépen lassan elfogy a lakosság. Vagy ha mégsem, akkor is csak hétvégén járnak haza, nem otthon költik el a megkeresett pénzüket”.
Egy dél-békési polgármester szerint semmi esély nincs arra, hogy a határ innenső oldala is hasonló fejlődésnek induljon. „Mondja már meg nekem, milyen autópálya van itt? Semmilyen. Jött ide egy olasz befektető, maga szerint mit mondott? Azt, hogy zötykölődjön ezeken az utakon, akinek kedve van hozzá! Aradon reptér is van, ami működik, ellentétben a békéscsabaival”.
Állni mondjuk fárasztó
Az Antal Péter által is említett Battonyán régóta megszokott az ingázás, hiszen Arad kényelmes, 30 kilométeres távolságra van. Hol többen, hol kevesebben járnak át, köztük olyanok, akik Romániából költöztek Magyarországra. Megérte nekik, mivel az Arad környéki fejlődés miatt drágábban adták el a házukat, mint amennyiért Magyarországon vásároltak.
Az viszont újabb, nagyjából egy éves fejlemény, hogy az Aradtól távolabb fekvő Sarkadról, Elekről vagy Kevermesről is járnak át dolgozni. Ezek az emberek még nem is szerepelnek a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2016-os adataiban, amely szerint abban az évben 1165-en ingáztak Romániába, ebből 221-en Békés megyéből (a többiek Hajdú-Biharból és Szabolcsból). 2011-ben ezek a számok még magasabbak voltak: 1523 és 265.
A sarkadi Farkas Andor a jó fizetéssel (150-170 ezer forint) és a kellemes körülményekkel indokolta, miért vállalt munkát Romániában nagyjából egy évvel ezelőtt. Igaz, gerincsérve miatt aztán kénytelen volt abbahagyni a munkát. „Nem akartam megműttetni, de most már muszáj lesz. Szerintem utána visszamegyek”.
Azóta munkanélküli, ahogy a szomszédság egy része is. Sokan közülük rokkantnyugdíjasak vagy közmunkások, havi pár tízezer forintból élnek. Andor bátyját, Bélát húsz évvel ezelőtti agyvérzése miatt százalékolták le, az egész utcában talán ő látja a legrosszabbnak a helyzetet. „A cigányokat sehova nem veszik fel” – panaszkodott, aztán arra is célozgatott, hogy Aradon se bánnak velük valami jól.
„Dehogynem!” – pisszegte le Andor, majd sorolni kezdte, hogy a légkonditól kezdve a kedves, magyarul beszélő kollégákon át mi minden miatt szeretett kint dolgozni. Később Békéscsabán is próbált munkát találni a targoncás végzettségével, de mire észrevette a hirdetést, és odaért a céghez, betöltötték az állást.
Andor egyedüli nehézségként azt említette, hogy a munkaidő nagy részében állni kell, ennek is köze lehetett a súlyosbodó gerincsérvéhez. Ennek ellenére visszavágyik Aradra, már csak azért is, mert egy idő után ő szállította kisbuszával a sarkadiakat és más környékbelieket, amiért plusz pénzt kapott. „Csak erre kijött még havi plusz nyolcvan”.
Nem égettem fel semmit, csak a közmunkát
Az Arad környéki gyárakban alacsony képzettségű emberek is bőven találnak helyet maguknak, így azok is, akik korábban közmunkásként dolgoztak. Az eleki önkormányzat néhány éve még négyszáz közmunkást foglalkoztatott, ez a szám mostanra a harmadára csökkent. Pluhár László polgármester ezt egyáltalán nem bánja. „Sokan belátták, hogy ha többet akarnak keresni, és nem szeretnének Nyugat-Magyarországra költözni, Románia egy reális lehetőség számukra. Jó, hogy már nincs ennyi közmunkás, ne is legyenek emberek arra kárhoztatva, hogy 54 ezer forintot keressenek, mert abból nem lehet megélni”.
Pluhárt viszont aggasztja, hogy az emberek nem közvetlenül a cégekkel, hanem munkaerő-közvetítőkkel vannak kapcsolatban. Azt mondta, nincsenek erről konkrét információi, de hasonló helyzetekben előfordul, hogy „bejelentik ugyan az embereket, de évek múlva kiderül, hogy nem fizették utánuk a járulékot. Márpedig ez az egészségügyi szolgáltatás és a nyugdíj alapja. Az embernek egy kicsit mindig rossz érzése van ilyenkor. Külföldön egyébként is nehezebben ellenőrzi az ember az ilyesmit” – mondta. A polgármester abban bízik, hogy ha majd Románia is csatlakozik a schengeni övezethez, egyénileg is könnyebb lesz munkát vállalni a határon túl, nem kell majd közvetítőket bevonni.
Egy másik békési településen találkoztunk is egy középkorú nővel, aki korábban közmunkásként dolgozott. „Lehet, hogy Csabán is lenne munka, de oda el kell menni” – törölgette az izzadságcseppeket a homlokáról. Amikor becsöngettünk hozzá, először a lánya nyitott ajtót, az édesanyja éppen iszonyú fejfájással küzdött. „Így csak kimegyek az út szélére, és felszállok. Mehetnék a Dunántúlra is, de két gyerekkel hogyan? Az azoknak való, akik egyedül vannak”.
2011-ig a vasútnál dolgozott, onnan el kellett jönnie, aztán közmunkás lett. „Azzal, hogy Romániába járok, kicsit úgy érzem, felégettem magam mögött a dolgokat. Pedig nem égettem fel semmit, csak a közmunkát”.
Megkerestünk néhány üzemet is, hogy mondják el a véleményüket a témával kapcsolatban, de a cikk megjelenéséig egyiküktől sem kaptunk választ.
