Most, hogy a Velencei Bizottságtól az Európai Bizottságig záporoznak a magyar kormányt érő nemzetközi kritikák, érdemes picit megállni és a kérdésre másfelől tekinteni.
Ha valaki meg akarja érteni a történeti gyökereit ama politikafelfogásnak, melyet a mai magyar kormány képvisel, zárójelbe kell tennie a toposzt, miszerint a magyar politika ősi törvénye évszázadok óta a mintakövetés.
A mintakövetés gondolatát a reformkor hozza a magyar közgondolkodásba, s itt kell elgondolkodnunk. A reformkori magyar elit angolszász orientációjú, onnan örököltük, hogy a magyar politika feladata elérni a nyugati társadalmak képviselte nívót.
Meghökkenve állunk azonban azon politikaelméleti és ideológiai hagyaték előtt, mely a reformkor előtt képződik, s mely szemben áll reformkori nagyjaink gondolkodásával. Ebben az örökségben s ahelyett, hogy a Nyugatot követné, valójában attól eltérő úton kell európainak lennie.
Itt európaiság és nyugatosság ellentétéről, de legalábbis nem automatikus egybeeséséről van szó.
Joó Tibor egész monográfiát írt mindazokról a „nemzeti karaktervonásokról”, melyek messze eltérnek a nyugatitól s mégis ízig-vérig európaiak. Nem mellesleg: róla nincs utca elnevezve a mai Budapesten, mi több, a nevét sem ismeri senki.
De hozzunk ismertebb példát: Hiszen kettejük felfogásánál távolabb mi sem állhat egymástól. Idézzük Bajcsy egy gondolatát, mégpedig a Nemzeti radikalizmus (1930) című könyvéből: ez a fejlődésmenet, mármint a magyar, „végig távol tudta tartani magától a nyugati hűbériség fejletlen, magánjogias állameszméjét és pusztító partikularitását”.
Mit is mond itt a szerző? Azt, amit könyvének még sok helyén, hogy szó sincs arról, hogy a magyar államrendszer a nyugatinál fejletlenebb lett volna. Mi több, a nyugati volt a fejletlen a miénkhez képest, például a Joónál is sokszor és mélyen hangsúlyozott partikularizmus miatt.
Zavarba jövünk? Bizony abba.
Megkockáztathatjuk azt a hipotézisünket, hogy két történelmi hagyomány (reformkori és reformkor előtti) csatájából a régebbi hagyomány él erőteljesebben tovább. S bármilyen furcsa: nem a reformkori.
Akármennyire „illik” is reformkori nagyjainkat zászlónak tekinteni, a mai magyar kormány mintha nem az ő Nyugat-követő magatartásukat tartaná irányadónak, hanem azon évszázadok európaiságát, mely – Bajcsy, Joó és még sokak szerint – éppenséggel irányt mutatott Európának. Ebben a logikában minden fordítva van ahhoz képest, ahogyan elgondolnunk szokás: e logikában Magyarország feladata nem (csak) az alkalmazkodás, hanem (a régiek írják, nem én mondom) az iránymutatás.
Ami, meglehet, totálisan irreális. Viszont egy jó mélyen rögzült hagyomány.
Nem árt mindezt tudnunk, amikor a Bajcsy és az Andrássy metszéspontján állunk vagy netán ott andalgunk épp.
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője
