A Netflix Tizenhárom okom volt (13 Reasons Why) című sorozata már első évadjával is kinyitotta a bicskát néhány néző zsebében, az iskolai zaklatás erőszakba durvuló, öngyilkosságba torkolló történetre szülők és diákok egyszerre akadtak ki, mondván, a sorozat túlságosan felzaklató (triggering), túl sokakban tép fel fájdalmas sebeket. Nos, a sorozat második évadja sem vett visszább, sőt, legutóbb azzal okozott komoly felzúdulást – értsd, egyesek a betiltását követelték –, hogy évadzárójában egy fiatal fiú ellen brutális szexuális erőszakot követnek el, a kamera, s így a nézők szeme láttára.
Persze nem a Netflix találta fel a spanyolviaszt: A szolgálólány meséje, a Westworld, a Trónok harca, hogy csak a legnagyobb hype övezte példákat említsük, mind érintett, és bár játékfilmes példákat is gond nélkül fel tudunk hozni, mégis elsősorban a sorozatokat érinti a jelenség. AÉs az egész ismétlődik néhány hetente. Na de, ha nemi erőszakot látunk a filmekben, rákapunk az erőszakra? Nyilván nem ilyen közvetlen a kapcsolat, mert ha így lenne, akkor a kínálatból kiindulva mind szuperhősök lennénk, a tinik meg legalábbis diktatúrákat döntenének meg nonstop. De akkor min akad ki a nép? És jogosan akad ki? Veszélyes vagy hasznos, hogy ennyi nemi erőszak ömlik a tévéből?
Olcsó karakter-tuning
A szexualitás kikerülhetetlen emberi alapfunkció és –motiváció, így aztán a szexualitás elleni mostoha bánásmód, visszaélés és erőszak is kiemelten erős, fontos téma, és mint ilyen, remek alapanyag a történetmesélőknek. Alap, hogy történetet írni olyan szereplőről lehet, akivel történt valami, ami kizökkentette egyenes irányú egyenletes mozgásából, tettekre késztette, akadályokat gördített elé, hogy azt győzedelmesen megugorja, vagy fájdalmas kudarccal elbukja. E nélkül nem lenne sztori: senkit nem érdekelne, hogy Kis János megszületett, éldegélt, és egész életében nem ment fel a pulzusa soha sem nagy öröm, sem nagy bánat okán. Igen ám, de az élet igen kreatív, ha emberek elé gördülő akadályokat kell kitalálnia – míg a tévésorozatok, filmek írói előszeretettel hajlanak a leghatékonyabb megoldás irányába.
Márpedig az, ha a szereplőnket szexuális zaklatás éri, vagy nemi erőszak áldozata lesz, instant mélységgel látszik felruházni hősünket. Ha egy sztoriban ilyen elemek vannak, az egyből karcosnak, erősnek, bátornak láttatja a történetet, annak hősét pedig plasztikus előtörténettel látja el, egyből háromdimenzióssá, élővé teszi. Amivel önmagában nem is lenne gond, hiszen nem vitatja senki, hogy egy ilyen trauma sok mindent meghatároz, ám vékony a határvonal a között, hogy egy történet a traumáról, annak elszámoltatásáról, feldolgozásáról, utóéletéről, egyáltalán bármilyen aspektusáról beszél, miközben hősünk egyébként ember mindenféle egyéb kihívásokkal, vagy a traumája határozza meg. Ez utóbbi nagyon gyakran előfordul, és a kritika nemes egyszerűséggel lusta forgatókönyvírásnak titulálja.
A dolog minősített esete a rape&revenge történetekben számtalanszor látott példa, amikor is a hős az erőszaktól lesz érdekes, és az erőszak megtörténte ruházza fel életcéllal és erővel. Mondhatjuk persze, hogy a zsánerfilmek már csak ilyenek, ugyanakkor ha a dolgok mélyére nézünk, elég riasztó a helyzet: nem biztos, hogy előre viszi a szexuális nevelést, a kölcsönös és önkéntes beleegyezés megtárgyalását és úgy általában, a nemi erőszak kultúrájának lebontását az, ha történetek sora állítja azt, hogy ha megerőszakolnak, attól erőssé fogsz változni. Bármennyire is dicsértem például a nemrégiben mozikba került A bosszú című filmet, ott is pengeélen táncol ez a kérdés: hősnőnket sekélyes cicababának állítja be a film, aki azután lel magában rejtett tartalékokra, hogy megerőszakolják – bár szerintem annak a filmnek éppen az az értéke, hogy nem ennyire egyszerű a narratíva.
Öncél, visszaélés, pedig akár a valóságról is beszélhetnénk
A nemierőszak-jelenetekkel ezzel együtt a legsúlyosabb kapufát akkor lövik a filmesek, amikor elfelejtik helyén kezelni a témájukat, így például rengetegszer erotikaként jelenik meg az, ami valójában erőszak. Kellenek a provokatív jelenetek, persze, de azért azt jó lenne egyértelműen lefektetni ezekben a tartalmakban, hogy az erőszak nem szexi, és nem is fordul át szexibe. Ez ügyben a Trónok harca két esettanulmánynak is beillő hibát vétett: fontos jeleneteket írtak át úgy, hogy a könyveredetiben beleegyezéses szexből a tévében nemi erőszak lett. Ez önmagában is aggályos, mert az öncélú erőszakpornó tipikus esete, ráadásul a sorozat azzal súlyosbította a dolgot, hogy a jeleneteket erotikának állította be: mindkét esetben a férfi dominanciája mint a férfiasság megfelelője jelenik meg, miközben alaposan elidőzünk a női testen mint szextárgyon, hiszen a női test még akkor is szexi kell legyen, ha bántják – legalábbis a tipikus mozgóképen. És végül, hogy végképp öngól legyen az egész, minden mást változatlanul hagyott.
Az első eset rögtön a sorozat elején megtörtént: Daenerys és Drogo első együttléte, amikor a házasságukat elhálják, a könyv szerint, bár kétségtelenül fájdalmas a khaleesinek, de egyértelműen a beleegyezésével történik, és, ami nem kevésbé fontos, Drogo pedig a neki kijáró tisztelettel bánik vele. Eddig a különbség a könyv és a sorozat között, a folytatást már ugyanaz: amint a könyvben, úgy a sorozatban is a házasok egymásba szeretnek. Ám amíg a könyvben a vonzalom kialakulása teljesen érthető, hiszen Drogo tisztelettel bánt vele, amikor senki más nem, addig és nemigen áll össze, hogy hogy ment ez át a többnyire nagyon gondos ellenőrzésen ez az aprócska kis baki.
És nemhogy átment, meg is ismétlődött, hogy súlyosbítva az előbbit, vagy sem, azt az olvasóra bíznánk, de néhány évaddal később Cersei és Jaime között is lejátszódik egy hasonló eset. A testvérek és szeretők vérfertőzésükből született fiukat gyászolják annak holtteste mellett, Jamie pedig gyengédséggel próbálja vigasztalni Cersei-t, majd közösülnek. Igen ám, de a könyvben a jelenet teljesen egyértelműen kölcsönös vágyból indul, míg a sorozatban Cersei elég tisztán jelzi, hogy ő ezt nem akarja, Jamie viszont „nem érdekel” jelszóval csak azért is elveszi, amiről úgy gondolja, jár neki. Egyébként, mint utólag kiderült, ez a forgatáson nem volt egyértelműsítve, a színészek nem kaptak olyan instrukciót, hogy itt erőszak történik, csak a vágószobában lett az a jelenetből, ami. Ez, ha lehet, tovább súlyosbítja a dolgot. És, amint Danyék esetében, a show itt is minden mást változatlanul hagyott. Cersei és Jamie viszonya egymáshoz nem változott, és, ami még súlyosabb, Jamie is megmaradt ugyanannak az ambivalens figurának, akinek ugyan megvannak a hibái, de alapjában véve helyén van a szíve – mintha mi sem történt volna, pedig
Mindkét eset tipikus öncélú, provokatív és az ingerküszöb hatásvadász átugrását célzó nemierőszak-ábrázolás, viszont egy apróságban még így is védhetőbb, mint sok hasonló jelenet: az erőszakot olyan ember követte el, akiket az áldozatok nemhogy ismertek, de családtagjuk, partnerük volt az illető. Ez a legtöbb nemierőszak-jelenetnél nem valósul meg, és a jelenség kritikusai rendre ki is emelik, hogy ha már nemi erőszakról akarunk közbeszédet, edukációt, bármit, akkor jó lenne realistán csinálni, ám míg a valóságban a szexuális zaklatások döntő többségét ismerős vagy családtag követi el, addig filmen, tévében az erőszaktevők még mindig ránézésre kiszúrhatóan rosszban sántikáló idegenek.
A safe space ingatag
A téma másik oldala ugyanakkor a safe space-ről szól. A szexuális zaklatást bemutató jelenetek kapcsán csak a felzúdulók kisebbik hányada akad ki azon, hogy miként, milyen károsan vagy hamisan jelenítették meg az erőszakot a kérdéses képsorok: a legtöbben azon akadnak ki, hogy egyáltalán megjelentek ezek a jelenetek. Mondván, ez túl felkavaró, és sokkoló, és a nézőkben fájdalmas emlékekre rezonálhat, és így tovább. Ami: tény. Ezek a jelenetek kemények, és fájdalmasak, nem valók mindenkinek, még a legnagyobb érzékenységgel készültek sem.
Erre egyébként a cikk elején említett Tizenhárom okom volt még viszonylag okosan próbál is megoldást találni. Az egész évad elején, illetve minden rész elején és végén rövid disclaimer hangzik el arról, hogy a sorozatban valós esetekre támaszkodva a való életben előforduló felzaklató esetek láthatók, és ha te, kedves néző, fiatal vagy, érzékeny, vagy a témában érintett, akkor vagy kerüld el, vagy esetleg próbáld meg egy megbízható, támogató felnőtt társaságában nézni meg. További figyelmeztetések jelennek meg minden olyan epizód előtt, amiben valami kiemelten felzaklató dolog történik, és a sorozathoz kapcsolódó információs és lelkisegély honlapot is indítottak.
A Netflix sorozatában persze ezzel együtt is vannak elhibázott döntések, az említett fiú például, aki ellen erőszakot követnek el társai, az eset hatására iskolai lövöldözést kezd tervezgetni, amivel a sorozat mintha azt mondaná, hogy az iskolai lövöldözésekben egyértelmű ok-okozati viszonyok vannak, ami azért a valóságban nem ennyire kottázhatóan egyszerű. Ez csak egy példa a vitatható döntések közül, nem hibátlan tehát a Netflix sorozata sem. Az ugyanakkor aligha helyes érv, hogy azért ne készüljenek ilyen jelenetek, mert az felkavaró: ha felkavaró, azt egyértelműen és hangsúlyozottan jelezni kell, persze, és akit túlságosan megviselne, annak valóban okosabb elkerülni ezeket. Ugyanakkor aligha vitatható a sorozat alkotóinak azon szándéka, hogy ezeket a nagyon súlyos témákat beemeljék a közbeszédbe: Az iskolai zaklatás vagy a szexuális erőszak nagyon sokszor nagyon sokáig, vagy örökre rejtve marad, hosszú távú hatásait pedig aligha látjuk át. Ha elkezdődik némi érdemi párbeszéd a témában, akkor azzal ez a sorozat már elért valamit.
