Kultúra filmkritika

Csúnyán meglakoltak érte, hogy nem értették: a nem az nem

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 05. 12. 15:00

Gyönyörű és szimbolikus, miközben úgy ömlik a vér, hogy Tarantino sírva könyörög a receptért. A bosszú című új film váratlanul nagy siker lehet. Kritika.
Korábban a témában:

Hálás műfaj a bosszúfilmé: a modern igazságszolgáltatás bevezetése óta eltelt hosszú évszázadok alatt sem teljesen vetkőztük le a „szemet szemért” régről belénk kódolt elvét, így az olyan sztorikat, melyekben a gonosz(ok), akik gonosz dolgot tett(ek) a főhősünkkel, csúnyán meglakolnak, igazi bűnös élvezet nézni még akkor is, ha a szuperegónk törvénytisztelő polgárként mélyen elítéli az önbíráskodást. Arról nem is beszélve, hogy azért egészen sokan nem is ítélik el olyan nagyon, tessék csak beleolvasni bármely bűnügyi hír kommentjeibe, bár az ország felvirágoztatására lenne annyi meglepően kreatív és részletes megoldási javaslat, mint, mondjuk, egy állatkínzó megbüntetésére. És bár nyilván nem lehet összemosni az átlagos kommentelőt az átlagos mozinézővel, de azért jó eséllyel akad épp elég közös pont: van is annyi bosszúfilm, hogy egész nehéz már újat mutatni a műfajban. Hogy az egészen direkt című A bosszúnak sikerült-e, azt nem merném eldönteni, de hogy ügyesen műveli a zsánert, az biztos.

Fotó: ADS Service

Fenséges sivatagi kilátás, embermagas kaktuszok, de azért a nyugati kényelemről nem kell lemondani: mindezt egy tökéletes ízléssel berendezett luxusvilla kellemesre hűtött üvegfalain át kell kibírnia valahogy annak a két divatlapba illően gyönyörű embernek, akik leginkább mézesheteiket töltő ifjú szerelmeseknek tűnnek, amint kiszállnak a helikopterből, amely a helyszínre szállította őket. Persze hamar kiderül a valódi leosztás: a férfi, bizonyos Richard valóban házas ugyan, de a neje otthon tervezgeti az elsőáldozási menüt, míg apu a rendszeres évi kanbulijára érkezett ide, a lány, Jennifer pedig csak rövid bemelegítő ágymelegítő jogcímen érkezett pár napra, mielőtt Richard két haverjával vadászni indul.

Igen ám, de a két haver hamarabb érkezik, és a kezdeti bulihangulat másnapja semmi jót nem hoz: míg Richard pár órára elhagyja a házat, Stan úgy gondolja, ami a barátjáé, az a z övé is. Míg a szokásos érvek mentén – olyan kihívó, szinte könyörög érte – megerőszakolja Jent, a tök másnapos Dimitri, ha nem is vesz részt, de segítség helyett elsétál, még a tévét is felhangosítja. A hazatérő Richard persze kiakad, de dolgozik benne a kitekert tesó-kód, és megpróbálja elsikálni a dolgot, ám végül hogy-hogy nem, a lányt egy száraz fán végzi felnyársalva, látszólag szörnyethalva. Látszólag. Jen ugyanis csodák csodájára életben marad, és eltökéli, hogy ezt így is tartaná, ameddig csak lehetséges. Ám a három férfi rájőve, hogy Jen életben maradt, hajtóvadászatot indít ellene, ami aztán Jen váratlanul felbukkanó rejtett tartalékainak köszönhetően annak rendje és módja szerint ellenük fordul.

Fotó: ADS Service

Ami első ránézésre dögös, de nem túl eredeti „rape&revenge” – magyarul jóval kevésbé stílusos „nemi erőszak és megbosszulása” – filmnek tűnik, arról másodjára ránézve különösebb erőlködés nélkül is kiderül, hogy általa rendezője, Coralie Fergeat gyönyörű szimbolikával mond kissé sarkos véleményt nemi erőszak-ügyben. Nagyjából ugyanazt, amit az egész #metoo is üzent, bár a film akkor már gyakorlatilag készen volt: hogy nem lehet többé megúszni a szexuális bűncselekményeket. A legbefolyásosabbaknak, a leggazdagabbaknak, a legerősebbeknek sem. (Legalábbis nem mindig, számszakilag, izé, reméljük…) Sem a tetteseknek, sem a néma tanúknak, sem az érzéketlen, magasságos döntéshozóknak, akik az elrettentésért, a büntetésért és az áldozatok védelméért tehetnének.

Fotó: ADS Service

E három figurát kissé didaktikusan ugyan, de működőképesen szimbolizálja a három férfiszereplő, ahogy Jen az előbb-utóbb dühüket, erejüket, bátorságukat megtaláló áldozatokat. Erőltetettnek tűnhet, de a dolog működik a történetre vetítve is. Hiszen mindhárman tehettek volna érte, hogy ez ne így legyen, hangsúlyozom, hárman, nem négyen: aki szerint a kívánatos test és az erotikus kisugárzás nemi erőszakot érdemel, az csak egy picit gondolja el, hogy az ő szép és vagány kislányának ezt kívánná-e, vagy inkább csak költözzön egy biciklibelsőbe és ne érintkezzen többé más emberekkel. És itt érünk vissza a cikk eleji önbíráskodás-kérdéshez is: bár kétségkívül nem lehet azzal egyetérteni, hogy minden erőszakban érintett közvetlen vagy közvetett bűnös halált érdemel – egész kihalt lenne a világunk úgy – de Jen dühét is nehéz nem átérezni. Főleg, hogy ő eredetileg csak nyugodt felejtést akart – csak éppen azt nem hagyták neki, ahogy választást se nagyon: vagy ő, vagy a többiek.

Fotó: ADS Service

A Körökből is ismert Matilda Lutz alakítja a főszerepet, csodálatosan hozva mind a butuska, könnyűvérű csitrinek tűnő Jent és azt az új, kőkemény nőt is, akivé az erőszak és a gyilkossági kísérlet nyomán bepöccenve változik. Dicsőséges dolog persze minden erős, aktív női főszereplő körül forgó történet, itt az író-rendező is nő, ám ezzel együtt is nehéz hova tenni a filmet a nőképet tekintve: hurrá, kőkemény csaj, aki több mint aminek hinnénk, hurrá állásfoglalás, hogy a kihívó lányokat sem erőszakoljuk meg, tényleg. Ugyanakkor Robrecht Heyvaert operatőr képei láttán jó eséllyel male gaze-t kiált a legbékésebb feminista is – a filmnyelvben és általában a vizuális művészetekben jellemző férfiszemszögű, túlszexualizált, a nőket elsősorban a férfi örömére létező lényekként ábrázoló látásmódot nevezik így –, és, ami azt illeti, nem tévednének nagyot. A kamera szoftpornókat megszégyenítő erotikával szinte nyalogatja Jen testét egyben is, részleteiben.

Fotó: ADS Service

Ugyanakkor azt sem lehet eltagadni, hogy a kamera „viselkedése” szépen leköveti azt, ahogy az események tükrében néző Jen oldalára áll: míg a film elején egyértelműen puszta szextárgyként exponálja a főhőst, addig a túlélés és bosszú képei során már jóval kevésbé a formákról szól a képi világ. Szól helyette a fenségesen gyönyörű sivatagról, pszichedelikus élményekről, és hát, főleg vérről, mocsokról és egyéb csúnyaságokról, ez utóbbit a lehető legsarkosabban értve: a 18+-os korosztály-besorolás abszolút jogos, sőt, nem mintha a szuperközeliben bemutatott ön-műtétekhez lehetne elég idősnek lenni. A brutálisan erőszakos és véres képek ugyanakkor nem öncélúak, mind hangsúlyozza a macska-egér harc súlyát, a felek őrületig fokozott tudatállapotát, mindehhez a sok, villanásnyi, látomásszerű képi intermezzo már csak hab a tortán csakúgy, mint a hasonló hangulatban összeválogatott zenék és zörejek. Átgondolt, koncepciózus allegória – mindez brutálvéres bosszúfilmben, ilyen sincs gyakran, szinte kedvem lenne újranézni, ám vérből ennyi egyszer is épp elég.

A bosszú (Revenge) – francia akcióthriller, 108 perc, értékelés: 8/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Marjai János / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.