 |
| 1946. április. Rákosi Mátyás és Rajk László Békéscsabán. |
Batyuzók egy személyvonat tetején – ez az 1945-ben készített fénykép látható a Magyar Távirati Iroda Kor-képek (1945-1947) című, kiváló ízléssel, példás szakmai hozzáértéssel összeállított, remek fotóalbumán. A három izgalmas év megőrzött jobb és óhatatlanul gyengébb felvételeinek válogatása a szerkesztőt, Féner Tamást dicséri, aki tematikus fejezetekbe rendezve, kronologikus sorrendben mutatja be a fotókat Murányi Gábor sajtótörténeti bevezetőjével és Almási Miklós esszéjével. A fő érdem persze a „közkatonáké”, az ismert és ma már névtelen fotóriportereké.
Az albumot lapozgatva felvethető a kérdés: vajon a pillanatokat rögzítő és nyilvánvalóan nem az örökkévalóságnak készült felvételekből megismerhetjük-e a mintegy 60 évvel ezelőtti sorsdöntő három évet, szereplőit, a mindennapokat és az ünnepeket, és a (csaknem) mindent meghatározó politikát. A válaszunk: természetesen nem. Történelemkönyv helyett sajátos kordokumentumot kaptunk, amely persze mást mond a fiataloknak, mást az időseknek. Az ifjak megtudhatják például belőle, mi az a batyuzás, hogyan kellett akár még életveszélyt is vállalva vidékről élelmet hozni az elpusztított város éhező lakóinak, megismerkedhetnek a Garai piacon vagy a Teleki téren üzletelőkkel, seftelőkkel. A felvételeket nézve talán magyarázatot kapnak arra is, mit is jelentettek a korabeli jelszavak: Arccal a vasút felé! Halál a feketézőkre! Éljen Gerő a hídverő! A föld azé, aki megműveli.
 |
| 1946. november. A felrobbantott Erzsébet híd roncsai és az ideiglenes pontonhíd. |
Aki pedig figyelmesen nézi a fotókat, hamar rádöbbenhet: e három év minden történetét, eseményét lényegében a pusztító háború és következményei határozták meg. Két kitűnő felvétel: rokkant, féllábú volt hadifogoly két mankóval, ócska egyenruhában, vagy cipőpertlit áruló vak utcai árus a fehér botjával. E sorok írójának talán legriasztóbb emléke a nácik legértelmetlenebb gaztetteiről, Budapest büszkeségeinek, gyönyörű hídjainak lerombolásáról volt. Méghozzá alig „öt perccel” a csúfos vereség előtt. Félelmetes képek mutatják be az 1945 januárjában felrobbantott Erzsébet híd vízbe vesző pilléreit, Széchenyi Lánchídjának roncsait. Idézzük Illyés Gyula Hidak című versét: „A legszomorúbb látvány / ez volt: a betörött / gerincű néma hidak / a két város között, / ahogy feküdtek sorban, / mint leölt állatok / a bűnben és mocsokban / ők, az ártatlanok.” És e költő megjósolta: „Lesz kor, hogy talpraállunk”… S a talpraállás: az elsőről, a Böskéről, majd a Margit híd melletti, Mancinak becézett pontonhíd ünnepélyes megnyitásáról készült fotó. Az 1946-ban felépített Kossuth hídról is felidézhetjük emlékeinket.
 |
| 1947. június. Rokkant hadifogoly az Andrássy úton. |
A háború legkiszolgáltatottabbjairól, a gyerekekről készített képek talán a legmegrázóbbak. Restelkedve nézzük azt a gyermekmunkást, aki az Óbudai Téglagyárban egyedül húzza a téglákkal telerakott súlyos targoncát, vagy az egykori Mária-Valéria (nyomor)telepen a hóban, szabad ég alatt kis lábaskáikból ételt kanalazó gyerekeket. És egy különösen furcsa felvétel: korabeli jellegzetes proliház gangján a konyhaajtó előtt álló nyolctagú családot örökített meg a riporter.
A családi fotón elöl áll a négy kisebb csemete, hárman mezítláb, mögöttük az apa karjában a két év körüli fiút tartja, oldalán az anya a még pólyában alvó legkisebbel. Mellettük pedig Rajk László belügyminiszter, mint a legifjabb keresztapja, aki kissé savanyún mosolyogva néz a riporter gépének lencséjébe. (Botor kérdés: a keresztapának nem volt pénze három pár gyerekcipőre?)
 |
| 1947. január. Gyerekek a fővárosi Mária Valéria-telepen. |
És a politika. Karon fogva látható 1945-ben Rákosi és Szakasits. Jól sikerült felvételen csodálhatjuk a vonatról virgoncan lelépő Rákosit a mellette álló hű hívével, Rajkkal, aztán egy kommunista nagygyűlésen a szónokló Kádár Jánost, oldalán Nagy Imrével. Elérkezve az emlékezetes 1947-es választásokhoz: eltűnődhetünk a maiaktól alig különböző nagygyűlésekről, plakátháborúkról készült felvételeken. S ha a siralmas jövőre akarunk következtetni: szemléljük meg alaposan a hosszú emigrációból hazatérő első köztársasági elnök, az illúzióitól már megszabadult Károlyi Mihály szerfelett komor, kifejezésteljes kitűnő portréját.
Összegzésül csak javasolhatjuk: az MTI mint e múltunkról szóló pótolhatatlan fotókincsnek őre és gazdája, feltétlen folytassa ezt a sikeresnek ígérkező hasznos vállalkozását.
