Nos, a válasz a parafa szerkezetében rejlik: az anyag ugyanis méhsejtszerkezettel rendelkezik és ezért össztérfogatának 89,7%-át légnemű anyagok teszik ki. Csupán a maradék 10,3% a konkrét anyag.
Már az ókori egyiptomiak és görögök is használták, azonban tudományos igényességű használatra egészen a XVII. századig várni kellett, mikor egy Dom Perignon nevű szerzetes – talán ismerősen cseng a neve – pezsgőinek megfelelő tárolásáról szeretett volna gondoskodni.
Annak idején ugyanis az üvegek megszokott zárolásáért egy-egy olívaolajjal áztatott rongyba tekert fadarab felelt, amivel a legnagyobb gond az volt, hogy a pezsgő buborékai által keltett nyomásnak képtelen volt ellenállni és idő előtt elhagyta az üveg nyakát.
A parafa ezzel szemben épp azért volt ideális alternatíva, mert hexagonális szerkezetének köszönhetően eredeti méretének felére is összenyomható – anélkül, hogy az anyag összeomlana vagy az üveg nyakában jelentős hosszirányú változást szenvedne el. Ráadásul ezt az összenyomást képes többször is elviselni.
Ami azonban a nyomással szembeni érdektelenségénél is érdekesebb, hogy a méhsejtszerkezetben a gáznemű anyag nem szökik meg, mikor a parafát kinevezik dugóvá. Ez azért rettentően fontos, mert a boroknak a hosszas tárolás során jólesik némi levegő. Levegő nélkül ugyanis a borosüvegben a szétbomló kénnek köszönhetően olyan szag keletkezne, mintha egy éppen meggyújtott gyufát szagolgatnánk: nem épp kellemes. A légáteresztő zárószerkezetek ezzel szemben a kinti levegőt engednék be, ami egy borospince esetén szintúgy nem a legkellemesebb.
A parafa ezzel szemben a tárolás ideje során nem a kinti levegőt engedi az üvegbe, hanem azt, amit a méhsejtszerkezet összenyomásakor magával vitt. Ráadásul abból is az ideális mennyiséget, csupán 3-4 milligrammot.
