Abban, hogy most színikritikát írok munkaköri kötelességként, alighanem a Hamlet a bűnös. Egészen konkrétan a Tim Carroll rendezésében 2005-ben a Bárka Színházban bemutatott Hamlet, amelyben a címszerepen kívül minden további karakter sorsa a helyszínen derült ki, ott húzták ki egy kalapból, ki játssza el aznap, a zenéket és a kellékeket a közönség vitte, így minden előadás még annál is megismételhetetlenebb lett, mint az átlag színházi darab. A színészek nem egyszer bevonták a közönség tagjait, az ezerféle kellék felfokozta az előadás humorfaktorát, így a közönség könnyezve röhögte végig az egyetemes drámatörténet egyik legnagyobb tragédiáját, hogy aztán a darab végi csúcspont annál nagyobbat üssön. Mindehhez a minden ízében posztmodern, kreatív, interaktív előadáshoz zseniális ellenpontként a klasszikus Arany-fordítást használták. Nem bírtam betelni vele. Négyszer láttam az előadást, máig több szövegrészt idézek fejből, és, minthogy azt hittem, hogy csak ilyen remekművek vannak a budapesti színházakban, elkezdtem nézni nyakló nélkül, amit csak értem – aztán ez lett a vége. Ezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem: nálam a Hamlettel könnyű dolga van a színháznak, elég, ha nem rontják el, és minden rendben. A Víg pedig nemhogy nem rontotta el, de majdnem ráemelt a Carroll-féle előképre.
A történetet ismerni illik, de álljon itt: Dánia királya váratlanul elhalálozik, az ok ismeretlen, és alig két hónappal később a néhai király testvére feleségül veszi az elhunyt megözvegyült feleségét, amiről sokaknak megvan ugyan a véleménye, de igazán csak az elhunyt király fia, az ifjabbik Hamlet nehezményezi a dolgot. Pláne, amikor atyja szelleme elárulja neki, hogy az újdonsült házas új király, az ő testvére volt éppen az, aki megölte őt. Hamlet bosszút esküszik, aminek áldozatául esik a fél udvar, a halál úgy arat, hogy az a szocialista tervgazdálkodásban csillagot ért volna.
De hát ez nem új – a hangsúlyok, fókuszpontok, dramaturgia, és főként a megjelenítés, az nagyon új. Eszenyi Enikő, ha már a Víg történetének első (!) Hamlet-bemutatója ez, új színpadi változatot, új fordítással állított színpadra, új, mai környezetben. Ami egyből vissza is igazolja Shakespeare kortalanságát: hiszen az intrika, az árulás, a bosszúvágy, a bűntudat, az őrület nem változott sokat, az meg, hogy van-e okostelefon meg elektromos gitár a színen, ezen a szinten nem oszt, nem szoroz. A Hamletben sosem a keret meg a történelmi háttér a lényeg, hanem Hamlet gyásza, küzdelme atyja szellemével, saját lelkiismeretével, vélt vagy valós kötelezettségeivel, nem utolsósorban vágyaival, melyeket sorra elnyomni kényszerül. Hiszen gondoljunk bele, ha anyja és újdonsült mostohaapja visszaengedi külföldre tanulni, ahová csak a temetés miatt jött haza, az egész ügyből semmi nem lesz, Hamlet wittenbergi szobalányokkal vigasztalódva élte volna a gazdag diákok gondtalan életét, és talán soha nem látták volna többet Helsingörben.
Okos rendezés Eszenyié, finoman csempészi be a közéleti áthallásokat, egy-egy közkatona szájából elhangzó megjegyzés, vagy a színtársulat, ami – a kultúratámogatási rendszert ismerve vehetjük ezt is nyugodtan finom kiszólásnak – egyetlen vándorszínésszé kopott, aki az eredeti mű ókori drámarészlete helyett beszédes, hidegrázósan érvényes József Attilát szaval: „én nem így képzeltem el a rendet”. Nem tolakodó, inkább tépelődő, nem biztos semmiben, állást egyértelműen nem foglal, inkább csak kérdez a darab, és Hamletje is ilyen önmarcangoló, bizonytalan.
Ifj. Vidnyánszky Attila brutális erővel csinál mindent a színpadon, és én már majdnem annyira utálom, mint ő, hogy megemlítem: Ez a fiatalember akkorát játszik itt, hogy azt talán ő is csak sejti, féktelen, vakmerő, kínlódó és gonosz, ahogy elesettsége ugyanúgy igaz, még alkata is rásegít, és bizony nem vele érzünk együtt folyamatosan. A rendezés kérdő jellege bátorsággal párosul, például ahhoz, hogy megengedje, hogy őszintén megszánjuk a bűnbocsánatért esedező Claudiust, hogy elborzadjunk Hamleten, amint ordítva zárdába üldözi Ophéliát. A szereposztás egyébként is tele van erősebbnél erősebb nevekkel, ahol egy olyan szerepet, mint a sírásó, Kútvölgyi Erzsébetre bíznak, ott nagy baj nem lehet. Nincs is, Hegedűs D. Géza hol rémületes, hol visszataszító, hol esendő, de végig méltósággal teli jelenléttel játszik, Orosz Ákos Laertese is kiemelkedő, végre látni egy tényleg gyászoló testvért.
Az egyetlen kontra érv a darab embert próbáló hossza, a szünettel három és fél órás játékidőből lehetett volna még kiszerkeszteni részeket, a lezárás elhúzása tompítja a tragédiák súlyát, mire a tapsrendig érünk, a hullahalmok olyan rég hevernek előttünk, hogy már egész megszoktuk a látványt. Ezzel együtt a Vígszínház Hamlete erős, bölcs darab, és annyira szórakoztató, amennyire egy tragédia lehet. Shakespeare remek humorral ellenpontoz, a Hamletben pláne, és a Víg darabjában ez a humor meg is kapja a neki kijáró szerepet, ezen nem változtat az sem, hogy Polonius és a sírásó – a két fő komikus karakter – szövege is jócskán megváltozott az új fordításban. Az új szöveg egyébként, ezt Arany-drukkerként is el kell ismerni, szolgálja és viszi a drámát, és nem esett az újrafordítások hibájába, miszerint kényszeresen máshogy kell fogalmazni minden egyes szót, okosan meghagyta az Arany János-i kulcsmondatokat, belátva: annál, hogy „kizökkent az idő”, nem lehet, nem kell szebben-jobban elmondani, ami van. Csak már igazán helyre tolhatnánk.
William Shakespeare: Hamlet | Vígszínház
Bemutató: 2017. október 1.
Rendezte: Eszenyi Enikő
Magyar szöveg: Forgách András
A színpadi változatot készítette: Forgách András és Vörös Róbert
Claudius: Hegedűs D. Géza
Gertrud: Börcsök Enikő
Hamlet: ifj. Vidnyánszky Attila
Polonius: Fesztbaum Béla
Laertes: Orosz Ákos
Ophelia: Réti Nóra e.h.
Horatio: Király Dániel
Rosencrantz: Csapó Attila
Guildenstern: Zoltán Áron
Sírásó: Kútvölgyi Erzsébet
Sírásó cimborája: Venczel Vera
Színész: Hajduk Károly
Fortinbras: Gilicze Márta
Marcellus: Borsi-Balogh Máté e.h.
Bernardo: Szántó Balázs e.h.
Pap: Viszt Attila
Osrick: Takács Zalán
Francisco: Szabó Mátyás
Katona: Kovács Olivér
