Vannak olyan napok, amikor nincs igazán jó kedvem. Nem gyakran, de előfordul. Gondolom, tudod, miről beszélek, olyan nap, amikor semmi sem jó. Esik az eső, sok a dolgod, és reménytelen, hogy egyszer majd a végére érsz a feladataidnak. Szóval nem vagyok a csúcson.
Szól a telefon: Hát neked meg mi bajod, úgy szólsz a telefonba, mintha valami nagy baj lenne.
Á – mondom – nincs semmi komoly. – Ami igaz is, de tényleg nem vagyok a csúcson. – Bocs, majd mindjárt összeszedem magam.
Majd mindjárt felvidulsz, mert nagyon jók lettek a fotók.
Címlap, szent isten!
Jaj, jaj, tényleg, a fotózás. Az is volt a múlt héten. Komoly, nagy harcot kell vívnom a saját ellenállásommal fotózás ügyben. Ez legalább nem új keletű, tehát nem azért van, mert „elmúltak a gyermekévek” és zavarnak a ráncaim.
Nem azt mondom, imádom, hogy rám kerülnek az évgyűrűk, de nincs is különösebben ellenemre. Olyan „ez van” alapon élem meg az egészet. Meg néha nagyon viccesen is.
Találkozás, XY-nal, régen láttuk egymást: Nahát, Anduka, nem változtál semmit sem – mondja nagyon kedvesen.
Nem változtam semmit sem? Az nagyon gáz lenne, ha így néztem volna ki húszévesen is. Persze hogy változtam, csak talán felismerhető vagyok. Ja és nagyon remélem, hogy belsőleg sokat változtam, sőt, amilyen majom vagyok, azt remélem, előnyömre. Vagyis jobb, türelmesebb, kedvesebb, olykor okosabb lettem. Remélem! De hogy ne változtam volna semmit sem, alig hihető, mert nem is igaz.
Persze jólesik a bók, és szívesen el is hinném, hogy egy biológiai csoda vagyok, de persze a józan eszem helyben tart, és nem enged elszállni. Jó, hogy van ilyen. Kontroll. Meg persze van a tükör is, még akkor is, ha tudom, „tükör által homályosan” látunk.
Szóval, és erről már sokszor volt szó, a családomban annyi szép ember volt, én másra gyúrtam, okos, kedves, vicces akartam lenni mindig. Persze nehogy azt hidd, mentes volnék a hiúság vásárától, de azért mérsékelten csupán. Igaz, nem mindig, mint ezen a nevezetes napon sem.
Szóval: Mindjárt jobb kedvre derülsz, mert nagyon jók lettek a képek. Átküldöm, aztán döntsük el, melyik menjen a címlapra – mondja.
Kezdek olyan lenni, mint a nagymamám volt a „bezzeg a mi időnkben” dumával. Szóval címlap, rendben van, lássuk a fotókat. És mivel új világ, új rendszer kereteit éljük, már pittyeg is a gépem, megjöttek a felvételek.
Nyitom az e-mailt, és valóban, egyik kép jobb, mint a másik. Mondom is, hogy tényleg szuper, és valóban, mivel nem vagyok mentes a hiúságtól, határozottan jobb lesz a kedvem.
Na ugye, megmondtam! – így a régi ismerős a telefon másik oldalán – látod, nem érdemes rosszkedvűnek lenni.
Az bizony szent igaz, de sajnos ez nem mindig elhatározás kérdése, bár gyakran az is. Vallom, hiszem, élem, ha sikerül megtalálnod azt, ami jó a mai napodban, mindig az aktuális aznapban, kevesebb szomorúság, depresszió és rosszkedv lesz a világodban.
Szóval a képek jók, én meg örülök.
Milyen nagy dolog, hogy hatvan fölött ezt is megkapom a sorstól. Egyre jobb kedvem lesz, miközben nem kicsit mulatok magamon, hogy milyen majom vagyok. Mert az egész majomkodás, ahogy Apu mondta régen. Igaza volt. Beállni és „mű mosolyogni” bele a kamerába tényleg majomkodás, hacsak nem vagy fotómodell, és nem ezzel keresed a kenyeredet.
Ha már lúd, legyen kövér
Csendes elégedettséggel átküldöm a két szerintem legjobb felvételt Mócinak. Hátha elájul, hogy milyen gyönyörű az anyukája, és megdicsér. Mert azt lássuk be, nem gyakorta teszi. Ebben legalább pont olyan, mint a felmenői, férfiágon. Apu, azt hiszem közös, közel hatvan évünk alatt talán kétszer, ha mondott valami dicsérőt a külsőmre, Misa ezzel szemben még egyszer sem.
Sok éve nem voltunk már együtt, amikor rákérdeztem, miért is, hogy sose mondott szépeket.
Igaz, ami igaz, van benne ráció, az már biztos. Kár, hogy eddig ez nem jutott eszembe. Mindegy, sose késő megtanulni valamit, ami könnyebbé teheti az önértékelésedet.
Szóval mindezek ismeretében úgy gondoltam, eléggé el nem ítélhető módon majd bezsebelek mindjárt egy nagy „hú de jól nézel ki anyuci!”-t Mócitól.
Hív, beszélünk, szokásos kapcsolattartási, rövid napközbeni telefon. Várok csendesen, nem jellemző rám. Semmi.
Én meg nem vagyok egy igazán kivárom fajta, mondom: Átküldtem két képet…
Láttam – így a lakonikus válasz.
Szuper! Ha láttad, mondhatnál is valamit – gondolom én, de hallgatok.
Hallgat ő is bőszen.
Még váltunk két-három mondatot, elköszönünk.
“A francba, ez nem jött össze!” Ez van a fejemben, és akármennyire nevetségesnek érzem, nem esik jól.
Majom a köbön, de ha egyre rákattantam, nem ereszt a hiúságom.
Visszahívom szerencsétlen magzatomat, és csak ráfutok, hiába tudom és terjesztem lelkesen, hogy igyekezz ne a gyerek agyára menni. Most nem sikerül.
Valami bajod van velem? – teszem fel a lehető legostobább, „sose tedd fel” kérdést.
Miért kellene, hogy legyen? – kérdez vissza, amitől közel kerülök a megpukkadáshoz. Majomság a sokadik hatványon. – Anyád! – gondolom kulturáltan –, azzal szórakozz! De ezt persze nem mondom ki, csak dünnyögök.
Leesne a korona a fejedről, ha mondanál valami kedveset? – kérdezem elég támadó hangnemben, teljesen indokolatlanul.
Dehogy! – mondja, és mint egy idiótának, lassan, tagoltan folytatja: – Naaagyon gyönyörűűű vaaagy a kééépeken éédesanyám! – Így jó? – kérdezi.
Kitör belőlünk a röhögés. Nesze neked, ha ez kell, megkapod.
Igen, Csillagom most már tööökkéééletttes! Ha hallgattam volna bölcs maradtam volna, ezt gondolom még, de a rossz kedvemet tényleg elfújja az egész történet.
Hogy van-e ennek az egésznek valami értelme, kötve hiszem, de tudom, sokáig fogok nevetgélni a sztorin, ha eszembe jut. Néha ennyi is elég, ha nem is a boldogsághoz, de a rosszkedv ellen.
Hát ennyit a szépségről meg a címlapfotóról.
