Angela Merkel egy személyben testesíti meg a problémát és a megoldást. Miközben szaporodnak a terrortámadások Európában, egyre többen vannak olyanok, akik számára Merkel az egyetlen remény, meg persze olyanok is, akik benne látják a támadások okát. Mindkettő tévedés, ezért is furcsa az a fajta polarizáció, ami először az unió keleti felén volt megfigyelhető, de aztán mintha ez terjedne nyugat felé is.
Ahogy az arab országokból menekülők előtt megjelenik Merkel, az is megér egy imát (misét), mert hogy számukra ő egy szeretni való anya, aki a megmentőjük. Természetesen Merkel még ez sem. Bár sokan gondolhatják úgy, hogy a befogadás humanista élharcosa, Ferenc pápa kinyújtott keze, de megmenteni nem képes és nem is akar mindenkit, ráadásul komoly elképzelései vannak Németországnak arra vonatkozóan is, hogy sokakat kiutasítsanak egészen Törökországig.
Merkel hibájául azt szokták felhozni, hogy nem számokhoz, hanem helyzethez kötötte a befogadás mértékét. Ezzel szemben a józan politikus ugye a befogadói kapacitáshoz igazodna. Az aggódás és a xenofóbia különböző mértékétől függően eljuthatunk egészen odáig, hogy azok közül, aki az iszlám térségből jön, senkit semmilyen körülmények közt nem szabad befogadni.
Ismerjük azért el, hogy a magyar kormány nem a skála legszélén tartózkodik. Sose mondták, hogy senkit nem szabad befogadni, csak hogy ne más mondja meg, kit fogadjunk be. Direktben még azt se mondták, hogy a kiindulópont ne a rászorultság mértéke legyen, de azért mindig is éreztették, hogy a magyar közösség védelme fontos. A kettő ugye kizárhatja egymást, mert ha biztonságra törekszem, azt sem engedem be a házamba, aki éhezik, szomjazik és fázik, a családját kiirtották és 10 év körüli. A félelem és a maximális biztonságra törekvés nem képes a szeretetre, legjobb esetben is csak a bűntudatig jut el.
A magyar érdekek védelme, valamint az autonóm döntés követelménye praktikusan annyit is jelenthet, hogy a hatóságaink alig adnának ki menekült státust. De ezt nem tudhatjuk biztosan. Amit tudunk és ismerünk, az a kommunikáció, és abban bármennyi uszító elem is fellelhető, nincs benne az az embertelenség, hogy a rászorultakon ne segítsünk, akár házon belül is.
Voltaképp Angela Merkel démonizálása pontosan úgy történik, ahogy a magyar kormány démonizálása is, csak ellentétes előjellel. Róla meg azt állítják, hogy mindenkit be akar fogadni, egyáltalán nem figyel oda Európa terhelhetőségére, és semmilyen feltételt nem szab, sőt, el kívánja pusztítani az európai kultúrát. Az igazi démon ugyanis tudatosan, ördögi módon ellenségek malmára hajtja a vizet, és szándékosan keveri össze a népeket, hogy aztán abból valami katasztrófa legyen. Összejátszik Soros Györggyel, a Bilderberg-csoporttal, Amerikával, az iszlám fundamentalistákkal és az embercsempészekkel.
Ezzel szemben Angela Merkel hívei azt gondolják, hogy az európai kultúra lényege a civilizáltságában, s nem etnikai homogenitásában keresendő, nevezetesen abban, hogy szolidáris a rászorultakkal. Ha lemondana erről az alapértékről, nos, épp akkor pusztulna el. Akik tehát Angela Merkelben a konfliktus megoldásának erős és következetes emberét látják, azok épp azt hiszik, hogy félnivalónk saját magunktól, és nem a bevándorlóktól van.
Az igazság azonban az, hogy mindkét dolog fenyegeti Európát. Fenyegeti a belső erózió és a külső népvándorlás is. Ha ez tényleg háború, akkor az ellenség csöppet sem áll rosszul, csak hogy a népvándorlások ma nem háborúk, azaz nem fegyveres betörések a birodalom területére.
És bár komoly a baj, még sem állunk teljesen „fegyvertelenül”. Megvan a lehetőség mind a külső határok megvédésére, a bevándorlás korlátozására, mind pedig a beengedettek integrációjára. Akik Merkelt támadják, azok azt állítják, hogy a befogadottak integrációja illúzió, és számos érvet fel tudnak erre hozni. Itt vannak a tömbben való letelepedési jelenségek, a nyelvi különbségek, a második generációs problémák, az internet nyújtotta otthon maradottakkal való kapcsolat ápolásának könnyűsége és sorolhatnánk.
Akik Merkelben az egyetlen lehetséges helyzetet megoldani tudó politikust látják, azok számára vagy hihetőnek tűnik, hogy az integráció megoldható, hogy Merkel tényleg feltételeket tud szabni a letelepedésre, és ki fogják utasítani azokat, akik erre alkalmatlanok vagy Európai Egyesült Államokban gondolkodnak, és nem is tartják fontosnak, hogy integráció történjék.
Míg egyik oldalról, főként a Merkelt kritizálók a befogadókat puhánynak, a menekülteket pedig életerősnek látják (ld. pl. szaporodási különbség), addig a másik, a Merkellel szimpatizálók a menekülteket gyengének és kiszolgáltatottnak, a befogadókat pedig erősnek és jól szervezettnek érzékelik. Könnyű belátni, hogy mindkét oldalnak igaza van, hiszen Európa adminisztratívan valóban stabil és erős, de humánerőforrásait tekintve tényleg nem jók a kilátásai. Ám attól még, ha bezárkózna, ezek a kilátások nem javulnának, az elöregedés csak felgyorsulna.
Merkel naivitással aligha vádolható. Nem igaz, hogy ne ismerné a kockázatokat vagy ideológiailag elvakult volna. Mára sokan elfelejtették, hogy ő jelentette be a multikulturalizmus végét. Ez akkor – ha jól emlékszem 2010-ben – egy ereje teljében lévő jóléti korszak végén, de messze a migrációs válság előtt történt. Vagyis hogyan is feltételezhetjük, hogyha 2010-ben egy politikus számára nyilvánvalóvá vált, hogy egy addig támogatott modell nem tartható, akkor majd a problémák súlyosságának jelentkezésével erről megfeledkezett volna?
Az átfordulás Németországban sem ment könnyen. Először azt a szerzőt, aki a belső iszlamizálódás veszélyeit járta körül, és felfestette a németek végnapjait, mindenhonnan menesztették. Őt Thilo Sarrazinnak hívták. Könyve miatt kirúgták a szocdemek a pártból, majd kirúgták a Bundesbank elnökségi pozíciójából is. Könyve attól függetlenül, hogy nem számított politikailag korrektnek vagy megindította a politikai átértékeléseket, vagy már ezen átértékelődések hullámán vált népszerűvé. Angela Merkel bejelentette a multikulturalizmusról szóló elképzelések ábrándos voltát, és addigi bukását.
Az együttműködés elvárása tehát nem merül ki abban, hogy a rászorultakat egyenlő arányban kell szétosztani, mert ez az igazságos, társul ehhez egy feltétel rendszer, egy befogadói és integrációs politika is. A másik oldalról ezeket vagy észre sem veszik vagy eleve kijelentik, hogy Merkel tudatosan vagy bután az Európát megdönteni akaró érdekeket szolgálja, vagy eleve nem bíznak a kísérlet sikerében, és inkább elkerülnék ezt a kísérletezgetést, bármilyen humanitárius katasztrófával is járna.
A „Merkel a hibás” nézőpont azért is túldimenzionált, mert nem történnek szélsőséges megoldások, s valójában Merkel is alkalmazkodik a közhangulathoz, a tagállamokhoz. A tagállamok közül pedig vannak önzőbbek, meg idegenellenesebbek, vannak félősebbek és önbizalommal jobban ellátottak stb. Ebben a komplex helyzetben pedig Merkel is sodródik. Hibás akkor volna, ha diktátorként ki tudna jelölni egy utat, aztán az nem válna be.
Sokkal inkább arról van szó, hogy Merkel a bűnbak szerepét tölti be. Minden terrorista akció miatt, aki bűnbakot keres, őt tudja felelőssé tenni, noha lehet az erőszakoskodók vagy a terroristák nem is a menekültek közül kerülnek ki, hanem a korábbi problémák terméke.
Ma már ott tartunk, hogy Merkel törökpolitikájában megbújó kockázatokért is Merkel a hibás. Mert kétségkívül lehet „törököt fog” vele. Ez a szép magyar mondás annyit tesz, hogy az EU ki lesz használva és be lesz csapva, sőt, hogy mi leszünk a törökök foglya. Talán tudomásul kéne venni, hogy most nincs jó megoldás, és pláne tökéletesen biztonságos és kockázatokat nullára csökkentő megoldás nincs.
