Ment San Francisco utcáin egy egészségügyi valóságshow. A médiások, ha ideje korán odaérkeztek a balesethez, és megkaptak minden hozzájárulást betegtől, hozzátartozótól, orvosoktól, akkor végigkísérték a történetet a mentéstől a műtőig, a műtőtől az utókezelésig, és ha teljes volt a gyógyulás, addig. Aztán ezt a több hónapos folyamatot bemutatták egy tizenöt-húsz percben. Az ötletet a Vészhelyzet adta, meg az a divathullám, hogy minden játékfilm még izgalmasabb, ha megnézzük ugyanazt a valóságban.
A Trauma Show elnevezésű sorozat ugyan felvetett etikai kérdéseket is – például, hogy a tragédiákból szereztek pénzt az újságírók, a betegek olyankor adták hozzájárulásukat a nyilvánossá tételhez, amikor alig voltak maguknál, hogy ezen aláírásokért nagyon nyomultak a szerkesztők, vagy hogy az orvosok viselkedése esetleg megváltozott a kamerák miatt. Végeredményben azonban az üzenet pozitív volt, az orvosok és ápolók mivel rájuk irányult a figyelem, nem rosszabbak, hanem épp lelkiismeretesebbek lettek.
A figyelemirányulásnak olyan jelentős a társadalmi szerepe, hogy erről még mindenképp kell szólni, de nézzük előbb magát a magyar sztorit. Az alábbi történetet könnyen el tudom képzelni egy realityben. A stáb időben odaér a helyszínre. A helyszín egy mező, ahol a hóban-fagyban egy fehér arcú, talán halott nő fekszik, akin a mentők épp vénát szúrnak. Teljesen kihűlt, a szíve alig-alig üt néhányat, de még él. Röpke interjú a megtalálóval, egy mezőőrrel. Az olvasónak eláruljuk, a sztori arról fog szólni, hogy egy ember életét megmentik, meg hogy mindez mennyi véletlenen is múlik, de mennyi tudatos és helyes döntés is van a véletlenek mögött. Történetesen a mezőőr nem véletlenül jár erre, mert mindig jár, és tudja, mit kell tennie.
A mentők gyorsan a helyszínre érkeztek, és nagyon tudják a dolgukat. Ha esetleg helikopteres a mentés, még látványosabbak a képek. A betegszállítás közben a dráma elér a tetőpontra. A fehér arcú nő szíve ugyanis megáll, ami orvosi szempontból nem meglepő, hiszen a szívek már csak olyanok, hogy alacsony hőmérsékleten leállnak. Ezt lehet, a narrátor el is magyarázza nekünk. Újraélesztés, és a kórháznak már úgy adják át, hogy a klinikai halálból visszajött, mellkasán ott a legmodernebb újraélesztő készülék.
Az újraélesztő készülék a technika szerelmeseinek önmagában is egy csemege. Nosza egy kis tudományos technikai ismeretterjesztés arról, mit tud a készülék. A történetnek azonban nincs még vége, mert ugye nem arról szól, hogy eggyel több ember halt meg kihűlés következtében. A történet még csak most indul be igazán, és pont úgy, ahogy a néző is reméli. Mindez egy játékfilmben már nem volna ütős, de egy realityben nagyon is működne.
A következő snittben az orvosi konzíliumot látjuk. Etikai viták arról, hogy az illetőnek megmenthető-e az élete. A teste 20 fokosra hűlt a hidegben, látható fagyások különböző testrészeken, a szíve magától nem ver. Valaki a szokásos procedúrát javasolja, valaki újítani akar. Az etikai kérdés az, hogy érdemes-e újítani, jelen esetben a szívsebészet eszközeit igénybe venni, azt lekötni, pénzt és energiát ölni bele, miközben más vár egy szívműtétre, és nála is minden perc számíthat.
A tapasztalatok amúgy is negatívok. Magyarországon már két megfagyott embert próbáltak visszahozni a szívsebészet gépeivel, de mindkettő sikertelen kísérlet volt. Visszatérhetnének a mentőben már megkezdett több órás felmelegítéshez, vagy mégis csak belevághatnának abba az eljárásba, hogy a szív-tüdő géphez kapcsolt hűtő-fűtő berendezéssel 1-2 órára csökkentik a hibernált állapotból való visszahozást. Ezeket a gépeket szívsebészethez szokták használni, nem pedig megfagyott emberekhez.
A korábbi negatív tapasztalatok, a nő állapota, és az egészségügyi teamre várakozó szívbetegek érdekei alapján az tűnne reálisabb döntésnek, ha a nőt az osztály nem fogadná. Most a képzeletbeli sztorinkban ott vannak a kamerák, és ez arra biztatja az orvosokat, hogy megpróbálják a lehetetlent. (Egyébként épp ez az egyik baj a kamerákkal.) Ugyanakkor a hírekből tudjuk, hogy mindenféle kamerák nélkül is pontosan ez történt. Belevágtak, és sikerült. Egy tévéműsorban már maga az orvosok közti vita is roppant érdekes lehet, és az is, ahogy a döntés megszületett, ki hozta meg, ki tartotta tévedésnek, ki hogy reagált.
A film a műtőben folytatódik, ahol többszereplős stáb végzi a dolgát: szívsebészek, aneszteziológus orvos, és asszisztense, a kardiotechnikus, a műtősasszisztens, a műtősfiú. Többen is vannak, mint egy „sima” szívsebészeti műtéten. Itt indul a katarzis, mert a nő már a felmelegítés elején kinyitja a szemét, beindulnak a lefagyott szervek, újra működik a szív. Nem egy rutinnapról van szó, és bárki-bármit rosszul csinál, a betegnek semmi esélye se marad, hogy visszatérjen az élők közé.
Ha egy ilyen összehangolt csapatmunkát bemutatna a média, minden néző elcsodálkozna, hogy micsoda professzionalizmusra van szükség az egészségügyben. Ennek az a lényege, hogy nem egy ember birtokolja az összes tudást, hanem az elosztva van, és egymásra támaszkodnak. Ha ezt ismernénk, elkezdenénk tisztelni az egész egészségügyet, aminek meg további kihatásai vannak, mert a politikusok is kénytelen követnék a közvélekedést. Ez pedig visszahatna a szakág lobbierejére. Megszólalásaikat jobban támogatnák az emberek, legyen az egy feketeruhás ápolónő vagy a Magyar Orvosi Kamara. Hát körülbelül ennyi a média ereje, amivel nem torzítana, hisz csak élményszerűen bemutatná mi történt. Egy igazán jó dokumentumfilm még itt se állna meg. Látnánk, hogy a beteg gyorsan gyógyul, felépülése ha nem is 100 százalékos, de majdnem.
S visszaérkeztünk a figyelemorientálódás témájához. A látens funkciója ennek, hogy az egészségügy dolgozói úgy érzik, végre megtisztelik őket. Ez az érzés megjelenik akkor is, ha valakit megfizetnek a munkájáért, meg akkor is, ha a figyelem ráirányul. Néha nyomorultabban érezzük magunk, ha senkit se érdekel, mit csinálunk, és a kutya se becsül minket, mint azért, ha nincs pénzünk.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, a hazai média hogyan dolgozta fel az esetet, hát nem pont úgy, ahogy leírtuk. Nagyon soványkán. Megjelent róla egy kis tudósítás, melyet a honvédelmi minisztérium adott ki, merthogy a Honvédkórházban van Budapesten egyedül olyan hely, ahol a sürgősségi osztály és a szívsebészet is megtalálható.
Talán nem ez a sztoriban a leginkább minket érdeklő, de elismerjük azért, ezzel rá lehet világítani arra, hogy ez egy megőrzendő párosítás. Aztán pár hivatalos hangvételű mondat azt is közli velünk, hogy az életmentés ilyen sikeressége ritkaság számba megy. Hurrá! De hogy miért, és hogy történt, a szereplőket és a részleteket nem mutatja be.
A Tények című műsor, ha lehet még „érdekesebb”, mert arról számol be, hogy megfagyott valaki az otthonában. Nyilván azt kérdezik most, hogy jön ez ide? Nekem is fejtörést okozott. Abba az irányba megy a tudósítás, hogy mennyire borzalmas a magára hagyott emberek fagyhalála. Felelősséget és szánalmat akar bennünk kelteni, és kelt is. Régi és folyamatos diskurzus ez, amibe valahogy nem is illik a kihűlt, de megmentett asszony esete. Ő ugyanis nem a szegénység reprezentánsa, és azt sem tudja senki, hogy került ilyen helyzetbe. A fő hír tehát nem a mi sztorink, de azért beszámolnak róla, látunk képeket is.
Egyesek arra gondolhatnak, hogy a megfagyásba csomagolt siker egyfajta állandó politikakritika, és a média nem képes más szemüveget felvenni, csak megint a problémákat bemutatni.
Nem azt szeretném elérni cikkemmel, hogy nálunk is készüljenek realityk az egészségügyről, bár kétségtelen az ilyen típusú bulvárnak nem csak negatívumai vannak. Sokkal inkább csak cáfolni szeretném az egészségügyről alkotott képünk, hogy az úgy rossz, ahogy van. A történet is bizonyítja, hogy
A média csak közhelyszerűen annyit szokott mondogatni, hogy az egészségügyünket már csak a hivatástudatú orvosok tartják életben, de valódi tudósításokat erről nem igen kapunk. Magam itt, ezen a felületen nyilván nem oldottam meg ezt a hiányt, de valamit talán mégis tettem.
Azt állítom tehát, hogy sok média, mely egyáltalán nem adott hírt, nagy hibát követett el, aztán a Tényeket kritizáltam, amely legalább szólt róla, de nem vette észre, milyen sztori is rejlik a dologban, pedig már a kezében volt. Végül pedig kicsit a honvedelem.hu-t is megszóltam, amelyik nem tudott annyira érdekesen írni az esetről, hogy áttörje a médiazajt.
