1582 előtt a római világ és Európa nagy része a Julianus-naptárat használta, amelyet a hírhedt római diktátor, Julius Caesar vezetett be időszámításunk előtt 45-ben. Bár a naptár sokáig jól működött, az évszázadok alatt összegyűltek a kisebb hibái – írja az IFLScience.
A Julianus-naptár hibájára csak jóval a Kr. u. 325-ben tartott niceai zsinat után ébredtek rá, ahol lefektették, hogy húsvétot a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap kell megtartani. Az 1400-1500-as években aztán feltűnt, hogy a napéjegyenlőség — március 21. — eltávolodott a tényleges időponttól.
Annak érdekében, hogy a naptárat a napévhez kössék, úgy határoztak, hogy az év 365 és egynegyed napból áll, a tört napok kiküszöbölése érdekében pedig bevezették a szökőnapok és szökőévek rendszerét. Komoly előrelépés volt ez, ami hosszú időre rendet vágott az időszámításban, ám egy apró hiba miatt nem lehetett örökké tartó megoldás.
Az eltolódásnak főleg az egyházi ünnepek kapcsán volt jelentősége, de a XVI. századra tíz napra hízott különbség már a mezőgazdasági munkákban is zavart okozott. A megoldás végül több évtizedes vita után került elfogadásra, amikor XIII. Gergely pápa a német jezsuita matematikus és csillagász, Cristopher Clavius számításai alapján korrigálta a naptár és a csillagászati év közötti elcsúszást.
Gergely pápának eredetileg 13 nappal kellett volna eltolnia a dátumot, hogy kiegyenlítse az eltolódást, a matematikusok és tudósok számításai után azonban végül csak 10 nappal tolta el. Bár a katolikus egyház 1582-ben fogadta el a naptárat, nem mindenki vette át időben, ami nagy eltérésekhez vezetett világszerte. Magyarországon 1587-ben, Poroszországban 1610-ben vezették be, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Kanada pedig csak 1752-ben váltott.
