Az I. Ottó német király központosító politikája ellen háborgó tartományurak előszeretettel hívták segítségül a magyarokat a X. század közepén, akik aztán az új uralkodó trónra lépését (936) követő években többször is feldúlták Szászországot és Türingiát, de olykor még a mai Franciaország területére is eljutottak. 954-ben fia, Luitpold lázadt fel Ottó ellen, a szervezkedéséhez hamarosan csatlakozott Vörös Konrád lotharingiai herceg, az összeesküvők pedig saját haderejük mellé a magyarokat is behívták az országba – írja a Rubicon.hu.
A király gyors fellépésének köszönhetően a felkelés még azelőtt megbukott, hogy a Bulcsú, Lehel és Súr vezette, mintegy 25 ezer fősre becsült had átlépte volna a határt. A megszokott útvonalat akarták végigjárni – korábban mindig egy Bajorország, Lotharingia és Itália között leírható U alakú utat jártak végig –, ám Ottó úgy döntött, ezúttal elfogja az országában garázdálkodó csapatokat.
A király az évek során elég tapasztalatot szerzett már őseink harcmodoráról, így aztán elsősorban vértes lovassággal készült ellenük, és mindenáron a közelharcot akarta erőltetni. Ottó haditerve ebből a szempontból mestermunka volt, ugyanis a bajor, szász és thüringiai területen fosztogató magyarokat a király seregei – pozícióik által – visszaszorították Augsburg környékére. A magyarok már három napja ostromolták a várost, amikor – Ottó személyes vezetésével – a mintegy 8000 főt számláló birodalmi sereg megérkezett a Lech folyó melletti mezőre. A kalandozók augusztus 10-én váratlanul abbahagyták a várvívást, és átvonultak a folyó túloldalára, hogy megmérkőzzenek a királlyal.
A csata pontos mozzanatait ugyan nem ismerjük, de az tény, hogy idővel – vélhetően a magyar vezérek halála, vagy elfogása után – a magyarok megfutottak a vértesek ellen, és szélsebesen elhagyták az országot. Bár a krónikások utóbb mindkét oldalon katasztrofális magyar vereségről számoltak be, ez még úgy sem állja meg a helyét, hogy tudjuk, a vezérek bizony gyászos sorsra jutottak.
