Nyíregyházán, Kiskunfélegyházán, Délegyházán járva sokan nem is gondolnánk, hogy ezek a települések puszta nevükben őrzik a tragikus 1241-1242-es tatárjás emlékét. Nyolc évszázad múltán még mindig rengeteg helységnév tartalmazza az -egyház vagy -egyháza utótagot, ami arra utal, hogy annak idején a kőből épült templomon – vagy annak romjain kívül – semmi nem maradt a faluból.
Aki a borzalmakat átélte, a pusztítás nyomait látta, de még ha csak szülei, nagyszülei elbeszéléséből ismerte, korszakhatárként tekintett a mongol dúlásra. Az emlékezet ugyan idővel megkopott, de későbbi dokumentumok, máig élő mesék, mondák, rémtörténetek bizonyítják, hogy feledésbe nem merült. A XVIII-XIX. században megszülető modern történettudomány hozta be ismét a köztudatba az eseményeket, bár az újra felfedezett források annyira horrorisztikus részletekről számoltak be, hogy a tudósok eleinte hitték is, meg nem is.
Az ELTE vezetésével – számos intézmény részvételével – alakult meg az a kutatócsoport „Tatárjárás 1241 – A tatárjárás Magyarországon és a mongol hódítás eurázsiai összefüggései” néven, amely hosszú idő után modern szemlélettel, tudományágak összefogásával vizsgálja újra a magyarországi tatárjárás eseményeit és következményeit.
A 24.hu-n 26 részes sorozatban számoltunk be a részletekről, új eredményekről és értelmezésekről. Az utolsónak szánt, 27. részben a tatárjárás emlékezetéről lesz szó Szent Margit legendájától a túlélő sokáig erős túlzásnak tekintett szavain és himnuszunkon keresztül a ma is gyakran elhangzó intésig: Ne siess, nem üldöz a tatár! Dr. Nagy Balázs történésszel, a kutatócsoport tagjával, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszékének vezetőjével beszélgettünk.
A hősök jutalma
A mongol haderő szűk egy év után, legkésőbb 1242 márciusában hagyta el a Magyar Királyság területét. Az iskolai tananyagban még mindig azt látjuk, hogy távozásuk oka Ögödej nagykán halála volt, a magyarországi vállalkozást vezető Batu ugyanis lóhalálában igyekezett haza, mert esélye nyílt a trón megszerzésére. Ma már azonban tudjuk, a nagykán halálának híre nem érhetett ide márciusra (sőt valószínűleg el sem indult), és Batunak nem volt komoly esélye a hatalom megszerzésére, végül el sem ment Karakorumba a kánválasztó gyűlésre.
Nyilván nem állíthatjuk, hogy megvertük a tatárokat, de megállítottuk őket, az egyik legfontosabb stratégiai céljukat nem sikerült elérniük: nem tudták elfogni, vagy megölni IV. Béla királyt és képtelenek voltak megtörni az ellenállást.
Az „emlékezet története” rögtön ekkor, a következő években forrásokkal alátámasztható módon megkezdődött, Béla ugyanis nem volt rest kifejezni háláját, birtokokkal jutalmazta azokat, akik kitartottak mellette az ország védelmében. Mint Simon ispán és testvére, akik a város pusztulása ellenére is megvédték Esztergom várát. Még évtizedekkel a mongolok kivonulása után is születtek adományok, ezekben tételesen leírták, hogy az illető milyen cselekedetével érdemelte ki adott birtokot a harcok során. Vagy ha hősi halált halt, leszármazottait jutalmazta a király.
Korszakhatár volt
Margit hercegnő 1270-ben bekövetkezett halála után unokaöccse, IV. László király igyekezett kijárni szentté avatását, a pápa ezért 1276-ban követeket küldött Magyarországra. Tanúkat hallgattak ki Margit életéről, a közbenjárására történt csodákról, ezek a vallomások alapján elkészített, úgynevezett szentté avatási jegyzőkönyvek azonban más szempontból is értékes dokumentumnak számítanak. A megkérdezettek például gyakran fogalmaztak úgy, hogy ez meg az még a tatárjárás előtt, vagy a tatárjárás után történt, illetve a tatárjáráskor még gyerek voltam stb.
A kortársak korszakhatárként értelmezték a tatárjárást, kis túlzással egyfajta időszámítási origóként tekintettek rá az »előtte« és az »utána« utalásokkal
– mondja a 24.hu-nak Nagy Balázs.
A bő száz évvel később készült Képes krónika ábrázolása vizuálisan is megragadja a tragikus helyzetet. Béla vágtatva menekül a Sajó-menti (vagy muhi) csatából, háta mögött alig karnyújtásnyira a mongol lovasok: ahogy hátrafelé néz, arcán kétségbeesés látszik – a korszellemnek megfelelően a király itt az egész országot, a népet jelképezi. A jelenet egyébként meglehetősen hiteles, királyunk egy zseniális megtévesztésnek köszönhetően ugyan megmenekült, de az ellenség így is sokáig a nyomában lihegett.
Magyarország, de egész Európa is a mongolok visszatérésétől tartott, ami végül 1285-ben következett be. Ezt azonban sikerült visszaverni, nem okozott olyan pusztítást, mint az előző – egyrészt a IV. Béla által elkezdett védelmi intézkedések, másrészt amiatt, hogy maguk a mongolok sem kifejezetten a hódítás szándékával érkeztek. Később, a török időkben gyakoriak voltak a mongol betörések az országba, de a támadó ekkor már az Arany Hordából kivált tatár államból, a krími tatár kánságból származtak. Ezt már senki nem tekintette „tatárjárásnak”.
Sokáig alig hittek a szemtanúknak
Mohács, a középkori magyar állam szétesése, a török hódoltság jócskán bővelkedett nem kívánt izgalmakban, vérben és pusztításban, a mongolok emléke így visszaszorult. Lett helyette más, aktuálisabb sajnos. Változást a XIX. század hozott a nemzeti eszme horgadásával és a tudományos reflexió megjelenésével, a történeti kutatás „újra felfedezte” Rogerius mester művét. A váradi kanonok személyesen átélte a tatárjárást, mongol fogságba esett, hónapokig bujdokolni kényszerült, tapasztalatait pedig Siralmas ének címmel írta meg, ez a magyarországi tatárjárás legfontosabb dokumentuma.
Középkori kézirata nem ismert, a szövege Thuróczy János XV. századi történetíró krónikájának a függelékeként maradt fenn. A régi írók és a szegényesen ugyan, de fel-felbukkanó tárgyi leletek megihlették a magyar romantika nagyjait, Kölcsey Himnuszába már a török dúlással megegyező „Istencsapásaként” került: „Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk”.
Más, korabeli forrásokat is ideértve a szemtanúk olyan borzalmakról számoltak be, hogy a szakemberek kételkedni kezdtek: talán túloznak, régészeti emlékek ugyanis nem támasztottak alá ilyen mértékű pusztítást. Az 1990-es évek végétől, a 2000-es évek elejétől aztán, főként az autópálya-építéseknek köszönhetően egyre-másra bukkantak elő a direkt, közvetlen bizonyítékok a korszakból. Felégetett falvak, lemészárolt emberek, anya és gyermekei a kemencében, a kannibalizmus félreérthetetlen nyomai
Képes volt regenerálódni az ország
A tatárdúlás képét felhasználták a nyilasok a Vörös Hadsereg, mint keletről érkező, a kereszténységre törő veszedelem ábrázolására, és megtalálták maguknak a kommunisták is az 1950-es években: miként a nyugat 1241-ben sem nyújtott segítséget, úgy ma sem várhatunk onnan semmit. Sőt, Rákosi idején még azt is a magyar nép tudomására hozták, hogy a Mongol Birodalom nyugati terjeszkedését orosz parasztok aknamunkája hiúsította meg.
A XXI. században pedig a tatár még mindig az értelmetlen, brutális pusztítás, dúlás szinonimája, a korszak és a tatár-mongol nép iránti érdeklődés reneszánszát éli a pogány-magyar szubkultúrában. A tatárjárásról a XIX. században megindult tudományos diskurzus a mai napig folyamatos, a közvélemény érdeklődése lankadatlan. Bármely magyart megkérdezünk nemzeti tragédiáinkról, a Muhi, Mohács, Trianon választ kapjuk. És mi a történész értékelése az emlékezetkultúráról?
Szakmai szempontok alapján nem gondolom, hogy mai életünkre nézve olyan drámai deficitet jelentett volna a tatárjárás, mint a későbbi, nagy sorsfordító események
– mondja Nagy Balázs, és természetesen meg is indokolja.
A XIII. század közepén Magyarország még egy nagy modernizációs hullám előtt állt, relatív egyszerű berendezkedésű országról volt szó komolyabb városok nélkül. Még ahhoz képest is, amilyenné mondjuk 100 évvel később fejlődött. A tatár dúlás gyorsan jött, gyorsan ment, és ezzel le is zárult. Ott és akkor borzasztó volt, iszonyatos szenvedéssel és pusztítással járt, tíz- vagy százezreket gyilkoltak meg, hurcolták rabságba, illetve haltak bele a dúlást követő éhínségekbe, járványokba – a veszteségeket még nagyságrendileg is szinte lehetetlen megbecsülni. De a nagy egészet tekintve nem volt ilyen tragikus a kép: az egyszerű struktúra gyorsabban és nagyobb sikerrel regenerálódott.
Mint oly sok más sorfordító történelmi eseménynek, a tatárjárásnak is változatos az utókor által való értékelése. Felhasználták, és gyakran vissza is éltek a történtek emlékezetének a formálásával, hiszen a Magyarország és Közép-Európa elleni nagy mongol támadás olyan tényező, amely többé-kevésbé mindenki számára ismert az országban. A tatárjárás emléke tudományos kutatás mellett jelen van a népi emlékezetben és a populáris kultúrában is.
