Miután az 1918. november 3-án aláírt padovai fegyverszünet a felbomló Osztrák–Magyar Monarchia magyar felével kapcsolatban – Horvátország elszakadásán túl – semmilyen konkrétumot nem tartalmazott, az október 31-én hatalomra jutott Károlyi-kormány legfőbb feladata egy önálló egyezmény megkötése lett. Az idő ugyancsak sürgetett, hiszen november elején a franciák és a szerbek már a Szávánál – tehát a történelmi országhatáron – álltak, a csehek pedig épp a konvenció megkötésének napján törtek be a Felvidékre – írja a Rubicon.hu.
Megalázó fogadtatás
A rohamosan romló helyzet megmentése érdekében Károlyi Mihály és delegációja november 7-én a szerb fővárosba utazott, ahol Jászi Oszkár emlékiratai szerint Franchet d’Esperey balkáni antant-főparancsnok igencsak megalázó módon fogadta a küldöttséget, és súlyos feltételeket diktált számukra. A belgrádi missziótól nemigen lehetett csodát remélni, hiszen a Monarchia, majd Németország kapitulációjával az antant vitathatatlanul győztes pozícióba került, a miniszterelnök pedig hiába kísérletezett azzal, hogy – magát a forradalom vezetőjének beállítva – lerázza a háborús felelősséget, Magyarország vesztesként várhatta a békekonferenciát.
Ez a helyzet a november 13-i belgrádi egyezmény 18 pontjában is világosan megmutatkozott, hiszen azok – a rendfenntartáshoz nélkülözhetetlen egységek kivételével – leszerelésre és a felszerelés átadására utasították a magyar szárazföldi, tengeri és folyami erőket, rekvirálási és átvonulási jogot biztosítottak az antant csapatok számára, és a délszláv háborús károk enyhítésére számos azonnali követelést – például élelmiszert, lovakat és munkaerőt – támasztottak hazánk felé.
Csak Budapest vette komolyan
D’Esperey hosszas alkudozás után a Drávánál és a Pécs-Baja-Maros-Beszterce szakaszon állapította meg a demarkációs vonalat, az északi határon pedig semmilyen rendelkezést nem léptetett életbe. Vagyis, mivel a 17. pont a magyar közigazgatás sértetlenségét ígérte, úgy tűnt, ezek a területek magyar fennhatóság alatt várják majd ki a béketárgyalások döntését.
A szerződést – ami egyébként d’Esperey „magánakciója” volt – gyakorlatilag egyedül Budapest vette komolyan, így aztán nem meglepő, hogy november 13-án a csehek, majd a következő hetekben a szerbek és az Erdélybe betörő románok is felrúgták a belgrádi konvenció pontjait.
A beözönlő antant-szövetségesek hamarosan megszállták a történelmi országterület jelentős részét, a támogatásukat élvező nemzeti tanácsok pedig sorra kinyilvánították elszakadásukat Magyarországtól.
