Az idei borzalmas aszály komoly figyelmet irányított folyóink, tavaink állapotára: a rohamléptekkel apadó Velencei-tó, az egyre keskenyedő vízfolyások látványa mindenkit megérintett. És amikor az iszonyatos víztömeggel rendelkező „nagyok” szenvednek, akkor a jóval szerényebb forrásokkal bíró „kicsik” haláltusájukat vívják – esetenként a szó szoros értelmében.
A patakokról van szó, hazánk dombsági és hegyvidéki területeinek kisebb folyóvizeiről, amelyek rendszeres vízutánpótlás nélkül egyszerűen teljesen kiszáradhatnak. Egyenként talán nem tulajdonítunk nekik nagyobb jelentőséget, de mivel Magyarország területének jó fele dombság és hegyvidék, ezek a vízfolyások együttesen óriási természeti és társadalmi értéket képviselnek.
Ha egy patak időszakosan kiszárad, a következő nagyobb esőzések ma még rendre „visszatöltik” a medrét, de az éghajlatváltozás szélsőségeinek fokozódásával ez könnyen változhat. Az egyenlőtlen csapadékeloszlás miatt a patakmedrekben levő vízmennyiség hosszabb periódusokban maradhat el a korábbi évtizedek átlagos értékétől, a kiszáradt medrek egyre nagyobb szakaszon és egyre hosszabb ideig maradhatnak szárazon.
A száraz, aszályos időszakok a patakokban lévő életközösségeket is megváltoztathatják. Vajon mi történik az élővilággal a legnagyobb szárazság idején? Hogyan élnek túl a vízi élőlények, amikor hosszú szakaszokon csontszáraz a meder? Dr. Sály Péter, az Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének tudományos munkatársa azt kutatja, milyen kihívásokat jelentenek a pataklakó halak számára a klímaváltozással járó aszályok, a kisvízfolyások egyre komolyabb méreteket öltő kiszáradásai.
Pezseg bennük az élet
Hegy- és dombvidékeink felszíni vizeinek döntő többségét a természetes mederben futó, változatos medermorfológiájú, turbulens áramlásokat is tartalmazó patakok adják. Aki kirándulás közben átgázol egy ilyen kisvízfolyást, nem is sejti, milyen változatos élet nyüzsög a látszólag üres vízben
– emeli ki a 24.hu-nak Sály Péter.
A patakok életközösségének szabad szemmel nem látható tagjai közé a meder kövein, a vízbe hullott faágakon megtelepedett baktériumok, algák és gombák tartoznak, amelyek úgynevezett mikrobiális filmréteget képeznek a vízben levő felületeken, miattuk csúszósak a kövek. A kisebb-nagyobb kövek, kavicsok alatt és között különböző férgek, puhatestűek, rákok és rovarlárvák élik mindennapjaikat. Őket makrogerincteleneknek nevezi a tudomány, ami arra utal, hogy szabad szemmel is látható gerinctelen állatok tartoznak közéjük.
A folyókhoz, tavakhoz mérten a patakokban keletkező szervesanyag-tartalom mennyisége kevés, így az anyag- és energiaforgalom kiindulópontját döntően a vízbe hulló falevelek jelentik. Ezeket a makrogerinctelenek aprítják, darabolják, így a lebontó mikroorganizmusok számára könnyebben hozzáférhetővé válik a szerves anyag. A patakokat kísérő fák ezért meghatározó jelentőségűek a kisvízfolyások táplálékhálózatában, valamint a lombozat árnyékoló hatása megakadályozza, hogy a medret nádas borítsa be.
A patakvízi táplálékhálózat felsőbb szintjein a halak állnak, amelyek döntően a makrogerinctelenekkel táplálkoznak. A szakértő kiemeli: a patakokban élő halak fajgazdagsága ugyan nem éri el a nagyobb folyókét, de arányaiban sokkal több védett fajnak biztosítanak élőhelyet. Sőt, egyeseket kizárólag ebben a csobogó, erős áramlatokkal bíró környezetben találunk meg, mint például a fokozottan védett kárpáti márnát.
A patakok rendkívül fontos élő-, táplálkozó- és szaporodóhelyet kínálnak a kétéltűeknek, több madárfajnak a jégmadártól a gázlómadarakig, az emlősök közül pedig a vidra és az utóbbi években egyre több helyen megjelenő hód is felbukkan.
Rohanó ár és kiszáradt meder
A legtöbb magyarországi patak problémája nem a klímaváltozással kezdődött, ám az egyre extrémebbé váló időjárási körülmények jócskán súlyosbítják azokat. Amit ma látunk, már jellemzően nem a természetes állapot: a folyókhoz hasonlóan patakjaink többsége is rendelkezik szabályozott szakaszokkal. A szabályozások célja az áradások elkerülése, a víz lefolyásának gyorsítása volt, amelyhez csökkentették a futáshosszat, és gátak közé zárták a medret.
A hazai klímán a patakok természetes jellemzője az éven belüli jelentős vízjárásváltozás: az olvadás és az esőzések miatt tavasszal gyakoriak az áradások, míg nyár végén, kora ősszel a száraz időszakok. Előbbi esetben a pataklakók fő erőfeszítése a helyben maradásra irányul, nehogy messzire sodorja őket a többszörösére növekedett sodrás. Utóbbi esetében a csökkent vízmennyiség miatti szűkösebb élettérrel kell szembenézni.
A pataklakók alapvetően mindkettőhöz alkalmazkodtak, azonban a klímaváltozás miatt az áradások és aszályok jellege is változóban van: gyakoribbak az év közbeni hirtelen lezúduló áradások és a hosszabb aszályok is. A szélsőségek növekedése pedig egyre nagyobb kihívást jelent a túlélésben
– jegyzi meg az ökológus.
Ha a szárazság komoly méreteket ölt, akkor a halak olyan mélyebb medencékbe húzódnak, amelyek kisebb-nagyobb pocsolyákként hosszan megőrzik a vizet. Ezek olyan mederszakaszok, ahol 50–100 centiméter is lehet a vízmélység.
A lényeg, hogy a természetes adaptációjuknak köszönhetően általában sikerrel vészelik át, ha a meder egyes szakaszai kiszáradnak.
Logikus módon ezek az izolált medencék csak ideig-óráig jelentenek menedéket: a víz innen is párolog, fogy az oxigén, a halak stresszesek, védtelenebbek a ragadozókkal szemben – minél hosszabb az aszály, annál nagyobb a pusztítás, a pusztulás rövid és hosszú távon egyaránt.
Megszűnik a csobogás
A „normál eset” egyre ritkább, a klímaváltozással sűrűbbé válnak a szélsőséges időjárási jelenségek, ezen belül pedig egyre gyakoribb és hosszabb aszályos periódusok köszöntenek ránk. Mi lesz a patakokkal? Sály Péter diplomatikusan fogalmaz, amikor azt mondja,
megváltozhat a vízfolyások élőhelyi megjelenése és életközösségeik összetétele.
Ez azt jelenti, hogy a megváltozott életkörülmények, például a lassabb áramlás, az iszaposabb mederanyag, a dúsabb vízi növényzet egyes fajoknak kedvez, ők várhatóan elszaporodnak, illetve az új környezetet kedvelő idegenhonos élőlények jelenhetnek majd meg. Akik számára a változás kedvezőtlen, mert eredendően a hűvös, csobogós pataki élőhelyeket kedvelik, ők megritkulnak, eltűnnek, esetleg apró, foltszerű élőhelyekre szorulnak vissza.
Elképzelhető, hogy a gyakran kiszáradó szakaszokon a meder elkezd feltöltődni, növények települnek bele, feliszapolódik, az egykori patakból apró tavacskák, tocsogók hálózata marad. Ez semmiképpen nem jó hír sem az élővilágnak, sem azoknak, akiknek az erdő élményéhez elengedhetetlen a csobogó patak, a víz jelenléte.
A folyamat már elkezdődött: sok patak, mint élőhely változóban van, az ökológusok ennek már kézzel fogható nyomait látják az állományösszetétel változásaiban is. Az oxigéndús vizet igénylő, áramláskedvelő sujtásos küsz például egyre inkább a patakok felső szakaszaira vándorol, miközben egyes patakok torkolatvidékén, alsó részén megjelent a lassú folyású, sőt állóvizet kedvelő szivárványos ökle.
Vissza a természetnek
Ahogy látjuk a problémát, ugyanúgy látszik a megoldás is: tartsuk meg a vizet, adjuk vissza a patakoknak a szabad folyásterületüket. A jelenlegi kezelés, mint már említettük, a gyors vízlevezetésnek rendel alá mindent, műtárgyakat épít, medret alakít, a lefolyási hatékonyság növelése és a munkagépek szabad hozzáférése miatt a part menti növényzetet is eltávolítja.
Az aszállyal küzdő halak számára gyorssegélyt jelenthetnek az úgynevezett természetvédelmi kezelések: az állatok kimentése a száradó mederből, a víz beszivattyúzása stb. Hosszú távú, komplex eredménnyel viszont inkább az úgynevezett természetalapú megoldások, vagyis az élőhely-rekonstrukciók kecsegtetnek.
A lényeg a víz megtartása, a mederben történő levonulásának lassítása. Ezt szolgálná
- az egykori mellékágak, holtágak visszakapcsolása a főághoz,
- árterek megnyitása,
- patakparti fás sáv telepítése,
- tározóterek kialakítása.
Mindezzel pedig nemcsak az élőhely minőségét lehetne javítani, de az árvíz elleni védekezésben is előnyös lenne, és nagy mértékben javítaná a környező terület vízellátottságát.
