Hosszú évszázadokon át ijesztő gyógymódokkal akarták elűzni a fejfájást

Világszerte számtalan ember mindennapjait keseríti meg a fejfájás, amit a múlt orvosai a legkülönfélébb módokon próbáltak meg megszüntetni, sokszor csak még nagyobb bajt okozva ezzel.

A legkorábbi fennmaradt leletek szerint már a kőkori ember is megpróbálkozott azzal, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a kellemetlenségekkel – ehhez azonban egy igen veszély metódust választott:

a fejben rekedt ártó szellemeket szabadjára engedő koponyalékelést (trepanáció), ami 50 százalékos halálozási arányával jó eséllyel előkelő helyet foglalhatna el a világ legrosszabb ötleteinek listáján.

A helyzetet az ókori Egyiptomban már jóval békésebb mederben tartva próbálták megoldani: a háromezerötszáz évvel ezelőtt született Ebers-papirusz által ajánlott tizenkét gyógymód egyike például

némi porított halcsontváz a fájó területre való dörzsölését, egy másik pedig egy gabonával töltött, krokodil alakú edény az istenek nevét tartalmazó vászoncsíkokkal történő szájra kötését javasolta,

jóval kisebb galibát okozva az egészen a XVII. századig gyakorolt lékelésnél.

Hippokratész a probléma hátterében a gyomorból felszálló gőzökre gyanakodott, míg más ókori görög orvosok a vétlen embereket bántalmazó gonosz lényeket sejtettek a háttérben, azokat azonban imával, illetve értékes dolgok fejre helyezésével akarták elűzni. Később már az elemek egyensúlyának megbomlására, illetve a testnedvek fejbe áramlására gondoltak, ami miatt lecsapolták a vér egy részét, remélve, hogy a káros anyagok így kiürülnek.

A II. századi Rómában az orvostudományt és a filozófiát is új szintre emelő orvos, Galénosz a sárga epére gyanakodott, elveivel pedig az Európa legjobb egyetemein tanult Pápai Páriz Ferenc (1649-1717) még másfél évezreddel később is egyetértett.

A magyar orvos kortársai lassan már elkezdték felismerni a tünetek valódi okát, a meglepő elméletek ezzel azonban nem tűntek el: Erasmus (1731-1802) például egy olyan centrifuga elkészítését javasolta, amiben az embert gyorsan lehet a saját tengelye körül forgatni, így a fejben összegyűlt vér gyorsan a test más részeibe terelhető, a fájdalmak pedig is eloszlanak.

A hollandok egy fokkal talán még hajmeresztőbb ötlettel álltak elő, hiszen az ország tudományos akadémiája által 1762-ben kiadott, néhány tudós dél-amerikai tapasztalatait összefoglaló munkában a következő mondat tűnik fel:

Ha egy rabszolga erős fejfájásra panaszkodik, az egyik kezét a fejére kell tennie, a másikat pedig egy halra, ez pedig minden esetben azonnal segít rajta.

Az első olvasásra teljesen hatástalan ötlettel mindössze egy probléma volt: a szövegkörnyezetből egyértelműen kiderül, hogy a szerző nem akármilyen halra,

hanem egy elektromos angolnára gondolt.

A következő évszázadban az üzleti szellem is betört a fejfájásra kínált gyógymódok közé: egy atlantai gyógyszerész, John S. Pemberton 1886-ban piacra dobott itala, a Coca Cola annak első reklámja ugyanis

a másnaposság, illetve a gyomor- és fejfájás ellenszereként ajánlotta azt a vásárlók figyelmébe.

Ez az ital koffeintartalma miatt igaz is volt, az azóta megnövekedett cukortartalom azonban nem tett jót a kezdeti hatásnak, a cukormentes verzió helyett pedig egyszerűbb, ha egy teával, kávéval, vagy valamilyen koffeintartalmú szerrel próbálunk meg véget vetni a kellemetlenségeknek.

Kreativitást ad

A fejfájásra a legtöbben úgy gondolnak, mint egy minden munkát ellehetetlenítő problémára, sokaknak azonban épp ez jelentette a végső lökést, vagy ihletet ahhoz, hogy műalkotásokat, vagy irodalmi műveket hozzanak létre: Lewis Carroll ikonikus műve, az Alice Csodaországban egyik fontos jelenetében Alice előbb egy olyan italt iszik, amitől óriássá válik, majd egy kekszet fogyaszt, ami apróvá teszi.

Az úgynevezett mikropszia és makropszia a migrénnel küzdőknél sokszor előfordul, így a fájdalmaik közben különböző tárgyakat túl kicsinek, vagy épp túl nagynak látnak.

Számos kutató ezért úgy véli, hogy maga Carroll is jól ismerte az erős fejfájást, az ötletet pedig onnan vette.

Hasonló érzésekkel küzdhetett a szürrealizmus előfutáraként tisztelt olasz festő, Giorgio de Chirico (1888-1978) is, aki képein annyira természetellenes megvilágítást párosít szokatlanul torz nézőpontokkal, hogy a művészettörténészekben felmerült a kérdés:

vajon a migrénesek egy részét jellemző, fényfoltokat, sötét foltokat, illetve fény- és hangérzékenységet okozó aurás fájdalmak inspirálták a művészt?

A művész önéletrajzi kötetei, naplói, illetve írásai minderre ráerősítenek, sokszor úgy írt le olyan élményeket, amik egyértelműen köthetők a hosszabb-rövidebb időn át tartó rohamokhoz.