A magyar őstörténetre jellemző forráshiány miatt népünk eredetét homály fedi, a Kárpát-medencében berendezkedő nagyfejedelemség politikai, társadalmi viszonyaira, a magyarság életmódjára csupán információmorzsák alapján van némi rálátásunk. Tudományágak összefogásából remélhetőleg egyre többet tudunk meg, de a teljes kép megrajzolása még nagyon távoli.
Eleink hiedelemvilága, szokásai is a múlt ködébe vesztek, évszázadok alatt felszívódtak a keresztény kultúrába. A helyzet azonban itt sem reménytelen, az ősi népi szokásokat máig megőrző keleti közösségeket vizsgálva mégiscsak lehet némi fogalmunk róla. Karácsony lévén mi más is állna most a célkeresztben, mint az „ősmagyar karácsony”?
Tabu, tiltás, félelem
Kezdjük azzal, hogy a decemberi napforduló minden nép kultúrájában mély nyomokat hagyott, de míg a kereszténységben az ünnepkör a fény, a megváltás, egyfajta reménnyel teli pozitív időszak eljövetelét jelenti Jézus születése által, korábban egészen más volt a helyzet.
Az archaikus vonásokat még megőrző rokon kultúrák alapján valószínűsíthető, hogy a magyarság ősei számára ez egy sok tabuval, tiltással és félelemmel összekapcsolt időszak lehetett
– mondja a 24.hu-nak Dr. Kerezsi Ágnes néprajzkutató, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugállományú munkatársa, az ELTE oktatója. A szakember évtizedek óta tanulmányozza a nyelvrokon kis népek kereszténység előtti vallását, kultúrájuk ősi jegyeit, többször járt személyes kutatóúton az Urál hegység térségében. A téli napfordulóhoz kapcsolódó ősi elképzelésekbe jó bepillantást nyújtanak a Káma folyó környékén élő udmurtok, akik hitvilágukban egy sor archaikus elemet megőriztek erről az időszakról is.
A napforduló a legfélelmetesebb
A téli napforduló (december 22.) és a mai vízkereszt (január 6.) közti durván két hét adja az északi féltekén az év legsötétebb napjait, pontosabban ilyenkor leghosszabbak az éjszakák és legrövidebbek a nappalok. Ez az ősi hitvilág szerint a szellemjárás időszaka, amikor sötétedés után a föld alatt élő gonosz, ártó lelkek folyókon, tavakon, valójában bármilyen vízen keresztül feljönnek közénk.
A lenti világ a miénk fordított mása, a mi éjjelünk nekik a nappal, tehát jelenlétükre sötétedéstől hajnal hasadtáig kell számítani. Az ilyenkor érvénybe lépő számtalan tabu és tilalom lényege, hogy a szellemlények és az emberek ne keveredhessenek, a két világot időben és térben elválasszák egymástól.
Óvakodtak a víztől
Teljesen persze később sem lélegezhettek fel. Sötétedés után, aki csak tehette, ki sem lépett otthona ajtaján, és nem kelt át hídon, hiszen a folyó maga az „alvilág kapuja”. Ha valaki mégsem tudta elkerülni, hangosan kérte a főisten segítségét, míg csak át nem jutott a túlpartra. Az udmurtoknál ő Immar, vagyis: „Ó, Immar, segíts!” Sötétben a szellemek elhagyott hajlékokban adnak egymásnak találkát, ezért nyilvánvalóan ilyenek közelébe sem szabad menni.
A szükséges minimumra csökkentették e két hétben a vízzel való bármely munkát is. Ha valaki mosott, igyekezett minél hamarabb végezni, és a helyet, ahova a mosóvizet kiöntötte, azonnal hóval fedte vagy bármi mással elrejtette – logikus, hogy nem akart maga újabb átjárót nyitni a holt lelkeknek. A száradó ruhát sem volt érdemes sötétedés után kint hagyni, mert reggelre a szellemek szétdobálták, összekoszolták azokat.
Próbálták megzavarni a holtakat
Az aktív védekezés egy eszköze volt a nálunk is ismert betlehemezéshez hasonló „játék”: fiatalok jártak házról házra, céljuk az elhunyt ősök megjelenítése volt, hogy megvédhessék tőlük magukat és a háziakat.
A nők férfinak öltöztek, a férfiak nőnek, kifordítva vették fel a bundát, elváltoztatták magukat. A megidézett szellemek összezavarodtak, nem ismerték fel az embereket, ártani sem tudtak nekik
– magyarázza Kerezsi Ágnes. Sőt még a hangjukat is eltorzították, sokszor pedig meg sem szólaltak, az egész egy pantomimjáték volt. A fiatalok cserébe ajándékot, ételt kaptak, aminek egy részét a falu szélére vagy a temetőbe vitték a holtaknak.
Fém és kör
Ez volt a jóslások időszaka is. Túl azon, ki lesz a jövendőbeli, mennyire lesz termékeny az újév, léteztek meglehetősen „veszélyes”, ám annál izgalmasabb kihívások. Például amikor páratlan számú fiatal éjnek évadján kiment egy útkereszteződésbe, ott egy fém tárggyal kört rajzolt maga köré, majd lefeküdt a közepébe az ártó lelkektől hemzsegő vidéken.
A kör és a fém mágikus védelmező szerepe kimutatható az archaikus magyar hitvilágban is, innen származik például a szerencsét hozó patkó – nem a formája, az anyaga adta az értékét. A fém távol tartja a gonoszt és a szellemeket, az átlagember számára pedig a leggyakoribb fémtárgy, amibe belebotolhatott egy-egy elhagyott lópatkó volt.
A földön fekve pedig hallgatóztak, majd a hallott vagy hallani vélt hangok alapján következtettek a jövőre: a harang esküvőt, a cséphadaró hangja jó termést, tompa puffanás közeli rokon halálát jelentette, és így tovább, a fantázia határtalan.
A ciklus zárásaként a szellemlények visszatértek a föld alá, és legalább a következő téli napfordulóig nem jelentek meg tömegesen. Jeles esemény volt ez is, a legények csörömpölve, hatalmas zajt csapva járták végig a települést, ha folyó volt, akkor a mentén folyásirányba haladva. Az iszonyú zajra felriadt minden gonosz lélek, és sietve indult a víz felé, hogy hazatérjen.
Szorongás, nem ünnep
Ez utóbbi lehetett ünnep, néhol tüzeket is gyújtottak, az emberek azokon átugorva szabadultak meg az esetleg rájuk tapadt szellemektől. A teljes időszak viszont cseppet sem volt békés, boldog, és emelkedett, mint ma a karácsony. A szakember megerősíti cikkünk elején idézett szavait:
Őseink számára ez az időszak a szorongásról, félelemről szólt, arról, hogy lehetőleg minél előbb és baj nélkül túl legyenek rajta.
A napfordulóból a kereszténység hatására lett ünnep, Jézus és a fény eljövetele oldotta a félelmeket. Persze nem állíthatjuk, hogy a „pogány magyarság” úgy és aszerint töltötte e napokat, ahogy azt leírtuk, ám az Ural népeinek hagyományai nagyon sok közös, archaikus vonást átmenthettek az első évezredből.
