A magyar őstörténetet, még a honfoglalástól Szent István trónra lépéséig eltelt időszakot is kínzó forráshiány jellemzi. A történészek más tudományágak képviselőivel összefogva apró részletekből próbálják összeállítani a valós képet, de még mindig sokkal több a kérdés, mint a válasz legyen szó őseink életmódjáról, harcairól, társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedéséről. Sok a kétely és bizonytalanság, a legtöbb megállapítás nyugodtan végződhetne azzal, hogy „pontosan nem tudjuk, de így is történhetett”.
Nagy vonalakban azért többé-kevésbé összeáll a kép, főleg ha olyan sorsdöntő eseményeket vizsgálunk, mint a 955. augusztus 10-én lezajlott augsburgi csata. Az évforduló kapcsán e vereség következményeiről kérdeztük Dr. Thoroczkay Gábor történészt, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docensét.
Kalandozások?
Kezdjük azzal, hogy a Magyar Nagyfejedelemség Kárpát-medencéből indított, kalandozásoknak nevezett, sokáig pusztán öncélú rablóhadjáratoknak tekintett katonai akcióinak a valóságban többféle céljuk volt. Egyrészt tagadhatatlan a zsákmányszerzés, nyilvánvalóan komoly értékekhez jutottak így hozzá, illetve olykor aktuális megbízóik is busásan megfizették a „zsoldossereget”.
Másrészt azonban a kőkemény odavágások figyelmeztetésként, elrettentésként is szolgáltak a szomszédoknak: erősek vagyunk, megvédjük a Kárpát-medencét ha kell, nem ajánlatos velünk ujjat húzni. A hadjáratok mozgatórugói közt találjuk még egyes vélemények szerint a külpolitikai szövetségkeresést, végezetül pedig a nagyfejedelemség érdekét.
Nem valószínű, hogy a magyar vezetők részletekbe menően és naprakészen tisztában voltak a X. század elején rendkívül megosztott és hatalmi harcokkal terhelt Nyugat-Európa viszonyaival, de a szomszédos nagyhatalom, a Keleti Frank Birodalom ügyeivel biztosan. Tudták azt is nagyon jól, hogy a német területek egységes, erős fellépése létében fenyegeti a magyar államot, ezért tettek érte, hogy ez minél később valósuljon meg.
Augsburg, 955
Nem tétlenkedett a másik oldal sem, a Nagy Károly birodalmának feltámasztásán munkálkodó uralkodók.
Hamar világossá vált, a Kárpát-medencében megtelepedő, nagy hatósugarú, ütőképes haderő ellen meg kell találni a védekezés megfelelő formáját
– mondja a 24.hu-nak a történész.
A magyarok legfőbb ereje mozgékonyságukban, nyugatiakat meglepő harcmodorukban és az ellenség megosztottságában volt. Nem megyünk bele a hadtörténetbe, elég annyi, hogy I. (Nagy) Ottó német királynak sikerült egységbe kovácsolnia birodalmát, és a század közepén immár jelentős erőket összpontosítani a magyar betörések ellen.
Ennek eredményeként már egy-egy portya balul sült el, a németek például 954-ben elfogták és megölték a nagyhatalmú Bulcsú horka rokonát. Majd 955-ben Augsburgnál szétverték a maga Bulcsú vezette jelentős, 10-20 ezer főre becsült magyar sereget is. Ennek már messzemenő következményei lettek mindkét oldalon.
Megváltozott a történelem
Sőt, az augsburgi csatát nevezhetjük világtörténelmi eseménynek is, Nyugat-Európa ezzel szabadult meg a több mint fél évszázada tartó pokoltól. És a történelem tényleg új irányt vett, mert Ottó győzelme nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 962-ben elnyerte a német-római császári koronát.
Komoly változások történtek itthon is. Az emberveszteség ugyan nem volt végzetes, a harcosok jó része elmenekült a csatából, fogságba esett viszont három vezér, Bulcsú és Lél, vagy ahogy ma jobban ismerjük: Lehel, valamint Súr. Ottó parancsára felakasztották őket.
Bulcsú horka volt, a harmadik méltóság a nagyfejedelem után, a forrásokból mégis az tűnik ki, hogy a 940-50-es években ő volt a legaktívabb, legfontosabb magyar vezető
– emeli ki Thoroczkay Gábor, és hozzáteszi, a Dél-Dunántúl hatalmas területeit birtokolta. Ezeket az Árpádok szerezték meg, vagyis halála jelentős belső hatalmi átrendeződést hozott: a fejedelmi dinasztia további megerősödését.
A magyar elit emellett pusztán reálpolitikusként felismerte, itt van a nyugatra vezetett hadjáratok vége. Az Ottó vezette német állam stabil és erős, innentől kezdve értelmetlen lenne a konfliktus keresése.
Szerencsénk (is) volt
Itt szokták említeni, hogy Augsburgot a németek védekező helyzetből nyerték meg, és miközben a magyarok korántsem szenvedtek megsemmisítő vereséget, utána sem volt erejük „büntetőhadjáratot” indítani. Elfogadták a fennálló status quo-t. Ez így is van, de a történész szerint ez nem az ellenfél „gyengeségének”, hanem az aktuális politikai helyzetnek volt köszönhető, magyarán óriási mázlink volt.
I. Ottónak fontosabb volt a német-római császárság, mint a magyarok teljes kiiktatása, ezért figyelmét ezután Itáliára összpontosította. Ha ez nem így lett volna, mi valószínűleg most nem, vagy nem magyarul beszélgetnénk
– fogalmazza meg érzékletesen a szakember.
A Magyar Nagyfejedelemség hadjáratai ettől kezdve tovább folytatódtak délkeleti irányba, Bizánc felé, ám rövidesen ez az útvonal is lezárult. Ez volt a 970-ben vívott arkadioupoliszi csata, ahol II. Niképhorosz császár serege vereséget mért a támadó orosz, magyar, bolgár és besenyő szövetség egyesített hadára.
Két évvel később ráadásul a német és a görög nagyhatalom házassággal megpecsételt szövetségre lépett, félő volt, hogy a magyar állam harapófogóba kerül. Nem így történt, megint csak „szerencsénkre”: a Szász-dinasztia nem támogatta Bizánc dunai térhódítását, és a Kelet-Római birodalom sem akart német szomszédot. A fennálló helyzetre hazánk mégis csak egy választ adhatott: Géza nagyfejedelem uralkodása idején nagyobb lendületet vett a nyugati orientáció.
Az Augsburgot követő 50 évben a német minta vált uralkodóvá a magyar kultúrában, állam- és egyházszervezésben. A fejedelemség által fegyverrel kivívott helyet Európa közepén a királyság beilleszkedésével óvta meg.
Kiemelt kép: Wikipedia
