Az elmúlt szűk két hétben több település, így Budapest lakói is szokatlan esemény középpontjában találhatták magukat: kivirágzott a Duna, pontosabban a dunavirágként ismert kérészek éjjeli rajzása minden eddigi rekordot megdöntött. Nem csoda, ha sokakat meglepetésként ért, hiszen a víz szennyezettsége miatt a faj vagy 40 évig hiányzott legnagyobb folyónk magyarországi szakaszáról.
Hazatért a dunavirág
A kérészek rendjébe tartozó rovarról van szó, a tiszavirág kisebb testű rokonáról, amelynek szaporodásához elengedhetetlen a tiszta víz. A tudósok a bécsi szennyvíztisztító üzembe állítását feltételezik visszatérésének hátterében, ami biztos, hogy az első tömegrajzást 2012-ben figyelték meg. Jó hír ez már csak azért is, mert a kérészek jelenléte a vízminőség javulásának kétségbe vonhatatlan jele.
A dunavirág tehát hazatért, jól érzi magát, 2018 augusztusában korábban nem látott méretű rajzást produkált, mégis van okunk aggodalomra.
Magáról a dunavirágról és a faj megtartásának lehetőségeiről Dr. Kriska Györgyöt, a kérészek szakértőjét, az ELTE Biológiai Intézetének docensét, az MTA ÖK Duna-kutató Intézet tudományos főmunkatársát kérdeztük.
Rovarfelhő a városban
A dunavirág kisebb méretű tiszai rokonánál, élettartama is jóval rövidebb. A nőstények augusztus folyamán, szeptember elején a víz felszínére rakják le akár több ezer petét tartalmazó petecsomójukat, amelyek lassan a fenékre süllyednek. Közben pedig szétválnak, a folyó addig sodorja őket, míg egyesével meg nem telepszenek az aljzat kavicsai között.
A petékből áprilisban kibújnak a lárvák, majd a fenéken maradva több fejlődési stádiumon mennek keresztül. A köveken tenyésző algákkal, mikroszkopikus férgekkel, elhalt szerves anyaggal táplálkoznak.
Tömeges jelenlétükkel jelentős szerepet játszanak a szerves anyagok természetes körforgásában, nemcsak »tisztítják« a vizet, hanem ők maguk is számos élőlénynek szolgálnak táplálékul
– emeli ki a 24.hu-nak Kriska György.
Augusztusban, legkésőbb szeptember elején aztán éjszakánként tömegesen emelkednek a víz felszínére, itt végbemegy átalakulásuk utolsó lépése: imágóvá, azaz kifejlett rovarrá válnak. Innentől kezdve egyetlen céljuk van: a szaporodás. Egy-egy helyszínen – több éjszaka alatt – dunavirágok akár százmilliói, milliárdjai végzik kaotikus nászrepülésüket, elképesztő látvány.
Egyetlen szerelmes éjszaka
Párosodás után a hímek félholtan zuhannak a vízre, rúgnak még párat és elpusztulnak. A nőstények viszont folyásiránnyal szemben repülnek néhány kilométert, a megfelelő helyen lerakják petéiket – majd ők is feladják. Reggelre a folyót tetemek milliói és a belőlük lakmározó állatok lepik el. Nem tudni, mi adja meg a jelet a tömeges rajzásra, erről egyelőre csak feltételezések vannak.
Sok tényező szóba került már: a vízállás, meteorológiai körülmények, fényviszonyok, illetve valamilyen hormonális változás
– mondja a szakember, aki kollégáival a közelmúltban kezdett ezirányú kutatást, reméljük hamarosan meglesz a válasz.
Egyes folyószakaszokon 10-14 napig is folyhat a kisebb-nagyobb méretű rajzás. És miért indulnak meg a nőstények folyásirányban petét rakni? Ez is érdekes, kompenzációs repülésnek nevezik. Egyrészt így terjeszkednek, másrészt ha így cselekszenek, petéik jó részét a víz visszaviszi oda, ahol ők is kikeltek. A körülmények nyilvánvalóan ideálisak ott, ahol a kérészek tömegesen kifejlődnek, ezért mintha „számolnának” a folyó sodrásával, petéiket is ott szeretnék biztonságban tudni.
Fénysorompók állítják meg
De ebből van a baj. A kérészeket valamiért ellenállhatatlanul vonzza a mesterséges fény és az olyan fekete felület, mint az aszfalt. Előbbi oka rejtély, utóbbié a vízi rovarok látásában keresendő. Míg az ember csak a fény színét és intenzitását képes érzékelni, addig többek közt a kérészek annak polarizációját, magyarán a fényhullámok rezgési síkját is.
A vízfelületről visszavert fény erősen polarizált, vízszintesen rendezett hullámokból áll, a dunavirágok éjjel ez alapján azonosítják be a követendő vízfelszínt. Csakhogy a sima, fekete felületek, mint például az aszfalt, napelemek, stb. éppúgy rendezik a fényhullámokat akár a víz, és megtévesztik a rovarokat. Így alakul ki főként hidaknál az úgynevezett kettős fénycsapda. Nézzünk egy példát.
A nőstény dunavirág megkezdi kompenzációs repülését, majd rövidesen egy kivilágított közúti hídba ütközik. Az ellenállhatatlan csábítás a lámpához vonzza, nem tud szabadulni, elpusztul anélkül, hogy szaporodott volna. Netán megpróbál a híd általa víznek gondolt aszfaltjára petézni. Ezek az úgynevezett fénysorompók milliónyi rovart tartóztatnak föl, gyakorlatilag gátként működnek a kompenzációs repülés során.
Sorompót a sorompó elé
A Kriska György vezette tudóscsoport erre próbál megoldást találni. Nyilván az ésszerűség határain belül, hiszen a brutális fényszennyezés miatt Budapest eleve nyilvánvalóan kiesik. De a Megyeri hídtól északra, a Dunakanyar hosszú-hosszú kilométereken keresztül természetes partszakasszal határolt, kiváló szaporodóterület a kérészeknek, egyetlen gond a tahitótfalui híd.
A hatóságok nem engedélyezik a közvilágítás kikapcsolását még néhány éjszakára sem, így a kutatók más megoldást választottak. Rajzáskor erős izzókat eresztettek a híd alja és a víz közé, így a kérészek nem repültek fel a kandeláberekhez, hanem a tudósok lámpái körül tömörültek. A fény így is megállította őket, de innen legalább a Dunába hullottak alá, le tudták rakni petéiket.
A módszer nagyon jól működik és egyre finomítják. Már megvan a prototípusa annak a fénysorompónak, ami hatékonyan vonzza a kérészeket, más rovarokra viszont hatástalan. Emellett tárgyalások folynak az illetékesekkel, hogy a dunavirág rajzása idejére az előírt minimumra csökkentsék a fényerőt. Az ehhez szükséges technikai beruházások persze nem olcsók, de ha a szándék megvan, a legnagyobb akadály elhárult.
Kiemelt kép: Mohai Balázs / MTI
