Nagy elméket gyakran vádolnak kortársaik azzal, hogy különc, nem normális, szórakozott, antiszociális. Pedig inkább az a kérdés, hogy maga a korszellem “normális-e”, vagy inkább az, aki kilóg a sorból – az idő sokszor utóbbi szereplőt igazolja.
Ez viszont nem mondható el Jean de La Fontaine-ről, a XVII. századi nagy mesélőről, ő még most, több mint háromszáz év távlatából is különcnek számítana. Kiválóan elvolt saját gondolataival, magasról tett a társadalmi elvárásokra, képes volt magát teljesen függetleníteni a külvilágtól – szeretnivaló különc.
Életművész
1621. július 8-án született a Párizstól 90 kilométerre fekvő Chateau-Thierryben egy közrendű, ám igencsak jómódú családban. Jó nevelésben részesült, a latin nyelv annyira érdekelte, hogy minden mást a háttérbe szorított érte. Később meg is bánta, mondván ha az ógörögöt is jobban elsajátította volna, a legnagyobb meseírók műveit nem csak fordításban olvashatta volna…
Papnak szánták, de nem igazán érintette meg a hivatás, így jogot tanult, le is diplomázott, de még véletlenül sem lett “kispogár”. Édesapja jóvoltából szerzett hivatalnoki állását, gyermekét és gazdag, szép feleségét is elhanyagolta, rövid időn belül külön is költözött tőlük – nem szerette a kötöttséget.
Párizs vonzotta, a szellemi élet központja. Könnyen elkallódhatott volna, ám tehetsége és Fortuna kegye révén soha nem kellet nélkülöznie. Sőt.
Több mint 30 esztendősen kezdett írni, ám kiválóan megélt belőle: miniszterek, hercegek és hercegnék, arisztokrata családok vették pártfogásukba, gyakorlatilag hosszú élete minden percében számíthatott egy-egy bőkezű mecénásra. 74 éves korában, 1695-ben hunyt el Párizsban, és ennyi elég is volt a száraz életrajzi adatokból.
Laza ember, szigorú művész
La Fontaine életét a királyi udvar fényében, a felső tízezer köreiben élte, amelyet viszont kinevetett: megvetette az élet dolgait, a “fontoskodást”. De szolgált, hogy szabadon élhessen, alkothasson: “Látszatra szolga, de lélekben szabad ember”.
Művészként végtelenül szigorú volt önmagával szemben, sokszor hetekig, hónapokig dolgozott egy-egy versszakon. Megtalálták például egy meséjének első vázlatát, a később megjelent végső verzióban ebből csak két sor szerepelt. Nem bírált, nem háborodott fel, nem akarta a világot megjavítani. Vagyis dehogynem, ám nem ítélettel, hanem az ábrázolás erejével.
A legőszintébb lélek
Kortársai gyerekesnek tartották, nem is ok nélkül. Ha megunta a társaságot, egyszerűen csak fogta magát és elindult sétálni. Egyszer ebédre hívták, ő akkor érkezett, amikor a társaság már állt fel az asztaltól. Egy hangya temetésén volt – mondta. Követte a kertben a gyászoló családot egészen a bolyig, és megszerkesztette nekik a halotti feliratot. Nevettek rajta, megbocsátották, elnézték neki. Szerették.
Barátja, François de Maucroix így írt róla:
A legőszintébb, legtisztább lélek volt, akit valaha ismertem; álnokság nem volt benne, nem hiszem, hogy egyszer is hazudott volna életében.
Egyébként tényleg, mintha más világban élt volna. Felnőtt fiát egy társaságban gyakorlatilag be kellett neki mutatni: nagyon rokonszenves – mondta a találkozás után. Barátai hosszas unszolására egyszer feleségét is meglátogatta, de az asszony épp nem volt otthon, vendégségben volt. Erre La Fontaine felkereste egy helyi barátját, és harmadnap úgy hagyta el egy barátjához ment vendégségbe, és harmadnap úgy hagyta el Chateau-Thierryt, hogy nem próbálkozott újra.
Ha egy pártfogója elhunyt, szépen összecsomagolt és minden fennakadás nélkül folytatta megszokott életét másnál, mondhatnánk: gátlástalan volt. Lehet, hogy az volt, de gátlástalanul, minden rokonszenvtől vagy ellenszenvtől mentesen látta a világot is. Ahogy az létezik.
Ki ne ismerné a Tücsök és a hangya meséjét? És ki tudná eldönteni, melyikkel értsen egyet? La Fontaine egyszerre volt a tücsök és a hangya barátja.
Nyúl, béka, patkány, bika farkas és gólya
Sokat ismerünk közülük, sokat nem, alább a szubjektív ötös, mindenki értelmezze szabadon Radnóti Miklós fordításában.
A NYÚL FÜLE
Az oroszlánon mély sebet bökött egy hős
nagyszarvu állat s most a bősz
király dühöng és büntetésül
száműzi országából végül
a szarvat hordozó, bús állatok sorát.
Kos, kecske, birka, juh, mind árad a határnak,
hazát cserél az őz s a dámvad
elhagyja gyorsan otthonát.
Egy nyúl, meglátva nagy fülének hosszu árnyát,
félt, hogy nehány hóhérlegény
szarvnak kiáltja ki fülét s a sok kemény
döfős szarvaknak is majd benne véli párját.
«Ég áldja hát tücsök szomszéd, én költözöm,
a végin még szarvvá lesz két fülem, – s köszön,
s ha kisebb volna, mint a struccé, – gyönge lélek,
én félnék akkor is!» – «Még tán agancsa lesz, –
szól a tücsök, – ne tartson Ön hülyének,
két istenadta fül csak ez!»
«Szarvnak minősitik, hiába!
hirhedt egyszarvunak néznek majd, – szól a gyáva
és tiltakozhatom, az érv bármíly remek:
sóhivatalba küldenek.
A VÁROSI ÉS A MEZEI PATKÁNY
A városi patkány egyszer
meghívta a mezeit,
s jó, polgári ételekkel
úri tálakat terít.
Fínom perzsaszőnyegen volt
minden, mit nagy konyha ád;
bő, vidám bendőtömés folyt,
jól evett a két barát.
A lakoma nem ért véget,
még kínálást hallani,
mikor a szép ünnepséget
megzavarta valami.
Zaj hallatszik s innen-onnan
gyanus léptek neszei,
a városi patkány surran
s követi a mezei.
Ujra csend lett, visszatérnek
mindketten a résen át;
s szól a gazda a vendégnek;
“Itt a hús, folytassa hát!
– Elég volt, – felelt a másik,
holnap én hívom meg Önt.
Úri koszt nem lesz rogyásig,
de nagyúri lesz a csönd;
semmi sem rémít a réten,
úgy eszünk. Nem élvezet,
hogyha jódolgunk felett
rettegés lapúl sötéten!”
A FELFUVALKODOTT BÉKA
Egy ökröt lát a béka s szép,
nagy testét írigyen csodálja.
És ő, ki csak kicsi, egy tyúktojásnyi ép,
jól felfuvalkodik, dagad, feszül a hája,
hogy oly ökörnyi nagy legyen. «Tudom, –
szól, – most se kell sok, nézd hugom,
elég-e mondd? no még! s most nézd, elég-e kérlek?
– Még nem. – Hát most talán? – Most sem. – Hát nincs szemed?
– Meg sem közelited.» S a pöttömtestü féreg
addig dagad, míg szétreped.
Sok ilyen ostoba teremt itt zűrzavart:
a kispolgár kastélyt építtet, mint a herceg,
kis herceg nagykövettel henceg
s a márki apródot szalajt.
A KÉT BIKA MEG A BÉKA
Vadúl küzd két bika; a tét: kié legyen
a szép üsző s ország hatalma.
Egy béka rí a gyepbe lenn.
“Mi baj,” – brekeg, hogy ríni hallja
egy kis gyanútlan békafi.
“Nem látja hát, – szól ez ijedten, –
a végin nem maradnak ketten,
az egyik futni fog, száműzetik s aki
győzött, nem engedi a dús vidékre többé!
Miféle táj lehet az így elüldözötté?
A nádas és mocsár! bár itt még fű se hajt, –
s közben minket tipor a vízfenékre majd,
mi pusztulunk, veszünk apástul és fiastul
e harcban, mely a szép Üsző asszony miatt dúl!”
Bölcs volt a szó, a félelem,
a vert bika vértől csorogva
megbú e békás, vad helyen
s óránként húszat zúz halottra.
Így van! s bár mindig más a kor,
bolond nagyok miatt kis ártatlan lakol.
A FARKAS ÉS A GÓLYA
Falánk népség a farkasnép.
Tort ült egy farkas egyszer éppen
s mondják, oly gyorsan falt, akkép
habzsolt, hogy majd megfúlt az étken:
torkában fennakadt egy hosszú csontszilánk.
S mikor kiáltni sem tud már, csak szája ráng,
egy gólyát lát a kis patakban.
Jelt ád; a gólya fut felé.
Rögtön műtétre kész, sebészi csőre kattan.
A csont végül kijött s megérdemelte-é?
illő jutalmat kér a gólya.
“Jutalmat? szól az, ó nagy ég!
Komámasszony tán fel is rójja?
Tréfál? hát mondja, nem elég,
hogy csőröstül feje nincs még bendőmbe rég?
Hálátlan nőszemély! parancsom:
takarodjék! S rettegje mancsom!”
(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: AFP/Erwan Balança)
