A mártír miniszterelnök a millennium évében született, 1896. június 7-én Kaposváron. Szülei cselédek voltak, de a fiút gimnáziumba járatták, édesanyja hivatalnoknak szánta. Imrének azonban más tervei voltak, néhány év múlva otthagyta a gimnáziumot, és 18 évesen esztergályos oklevelet szerzett. Ekkor jött a háború, Nagy Imre először az olasz, majd az orosz fronton harcolt, itt eset fogságba.
Egy szibériai lágerben élt, a bolsevik hatalomátvétel után belépett a szibériai hadifoglyok által alapított kommunista pártba és a Vörös Őrségbe. Belépett az orosz kommunista pártba is, majd egy rövid kiképzés után, 1921-ben hazatért. Itthon a szociáldemokrata pártban tevékenykedett, kizárása után szocialista szervezeteket próbált szervezni.
A földosztó
A Kommunista Internacionálé háttérintézményeként működő Nemzetközi Agrárintézetnél dolgozott, brosúrát jelentetett meg a magyar parasztság helyzetéről. A háború alatt a moszkvai rádió magyar nyelvű adásait szerkesztette, mígnem moszkovita politikusokkal együtt – mint Gerő Ernő és Rákosi Mátyás – 1944 októberében visszatért Magyarországra.
Szovjet nyomásra az Ideiglenes Nemzetgyűlésben a földművelési tárcát vezette, e minőségében valósította meg a földreformot, amelynek célja Nagy Imre megfogalmazásában, hogy:
valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet. A feudális nagybirtokrendszer megszüntetése biztosítja az ország demokratikus átalakítását, jövő fejlődését és felvirágzását, a földesúri birtokok parasztkézre adása megnyitja a politikai, társadalmi, gazdasági és szellemi felemelkedés útját az évszázadok óta elnyomott magyar parasztság előtt.
Nagy Imre volt a kommunista párt legfőbb agrárszakértője, de elképzelései több ponton ellenkeztek Rákosiék sztálinista terveivel. Egyelőre támogatta a paraszti földtulajdont, ellenezte az erőszakos államosítást, a szövetkezesítés terén lassabb, ésszerűbb és békés átmenetet javasolt. Hosszas viták után 1949-ben ki is zárták a pártból opportunista és szövetkezetesítést ellenző nézetei miatt. Két év múlva élelmezési miniszterként visszatérhetett, ’52-ben pedig miniszterelnök-helyettesi pozícióba emelkedett.
Az enyhülés miniszterelnöke
Sztálin halála után a Moszkvai belharcok eredményeként – Berija közvetlen utasítására – rövid időre miniszterelnök lett. 1953. július 4-ei expozéjában kijelentette:
A szocialista nehézipar fejlesztése nem lehet öncél. […] Gazdaságpolitikánkban irányt kell változtatni abban a tekintetben is, hogy a termelési eszközöket gyártó nehézipar fejlesztésének ütemét jelentősen lassítva az eddiginél lényegesen nagyobb súlyt kell helyezni a szükségleti cikkeket gyártó könnyűiparra és élelmiszeriparra, amivel lehetővé kell tenni a lakosság növekvő szükségleteinek mind nagyobb mérvű kielégítését.
Politikája minden téren enyhülést hozott. Fontos célnak tekintette az életszínvonal emelését, lehetőséget adott a termelőszövetkezetekből való kilépésre, részleges amnesztiát hirdetett , bezáratta az internálótáborokat, eltörölte a beszolgáltatási hátralékot, és türelmet ígért vallási kérdésekben.
A forradalom miniszterelnöke
Gerő Ernő és Rákosi támadásai hatására azonban a pártkongresszus jobboldali elhajlással vádolta, Nagy Imrének nem volt más választása, mint “önkritikát gyakorolt”, és 1955 márciusában önként távozott a hatalomból. Kizárták a pártból, az ÁVH folyamatos zaklatásának volt kitéve, de népszerűsége okán a pártvezetés 1956. október 13-án úgy döntött, visszafogadja soraiba. A tíz nappal később kitört forradalom első napjaiban mérsékelten nyilatkozott, így népszerűségét kihasználva az MDP Központi Bizottsága őt ültette a miniszterelnöki székbe.
Később azonban az október 23-ai eseményeket forradalomnak nevezte, eltörölte a beszolgáltatás rendszerét, feloszlatta az ÁVH-t, megszüntette az egypártrendszert, négypárti koalíciós kormányt szervezett és bejelentette, Magyarország semleges államként kilép a Varsói Szerződésből. Miután a szovjet invázió elsöpörte a forradalmat, Nagy Imrét is letartóztatták. Utolsó rádióbeszéde történelmünk egyik legmeghatóbb emléke:
A volt miniszterelnök és társai elleni per 1958. június 9-én kezdődött meg, Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst 1958. június 15-én kötél általi halálra ítélték. Az utolsó szó jogán elmondott beszédét e szavakkal zárta: “Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek”.
