A békák nem nagy harcosok, többségük a tápláléklánc alsó régióiban tengeti életét. Születésüktől ragadozók tömegei lesnek rájuk, földről, vízből, levegőből bármikor lecsaphat a halál. Életfilozófiájuk is e szerint alakult, az élj a mának elvét követik. Ez esetükben abban nyilvánul meg, hogy a legkisebb gondjuk is nagyobb, minthogy utódaikkal törődjenek.
Sikerük a tömegben rejlik. Annyi petét raknak le egyszerre, amennyiből a nagy számok alapján néhány egyed biztosan megéri a felnőttkort és gondoskodik a vérvonal továbbviteléről. Persze nem lenne kerek a világ, ha nem létezne a másik véglet is. Amikor viszont egy béka törődik “gyermekeivel”, azt szó szerint fájdalmasan nagy odaadással teszi.
A mintaanya békáéknál pedig a pipabéka. Dél-Amerika alföldein trópusi, szubtrópusi nedves erdeiben él. Emberi szemmel még meglehetős jóindulattal sem nevezhetjük szépnek: 13-20 centiméteres barna paca, apró, vaksin pislogó szemekkel. Ő persze úgy tudja, száraz falevélnek álcázza magát.
Mi azonban most a szaporodása miatt vettük elő. A hím és a nőstény egy hatalmas ölelésben egyesül a vízben, miközben időről-időre elrúgják magukat a fenéktől. A nőstény minden ugrásnál 3-10 betét bocsát ki, amit a hím “belemasszíroz” a hátába. A porontyok itt, az anya bőrében kelnek ki a petéből, itt élik le életük ebihalként eltöltött részét is. Teljesen kifejlődve pedig a két centiméteres kis békák átszakítják anyjuk hátbőrét, és köszönés nélkül távoznak – várja őket az önálló élet. Ennél többet anya nem tehet gyermekeiért.
Íme hát, így kell háton keresztül szülni:
