A déli elefántfóka – Mirounga leonina – egész évben csak kétszer hagyja el a tengert, egyszer vedléskor, egyszer pedig párzási időben, tavasszal. A hímek két hónappal előbb érkeznek, hogy megküzdjenek egymással a területért.
Az utánuk jövő nőstények a parton ellenek meg. A borjak elválasztását követően az alfahím a területén tartózkodó összes nősténnyel párzik, majd valamennyien visszatérnek a tengerre.
Az első ellést megelőzően a nőstények azonban nem tartózkodnak a szárazföldön, tehát az első borjú értelemszerűen a tengeren fogan.
A kutatók eddig úgy gondolták, hogy ezt követően a nőstények minden egyes évben visszatérnek első szülésük helyszínére, és a mindenkori alfahímmel párzanak. Ezt kérdőjelezte meg Nico de Bruyn, a dél-afrikai Pretoriai Egyetem tengeri emlőskutatója.
De Bruyn csapatával egy 28 éves adatsort vizsgált: 1983 óta ugyanis az egyetem kutatói folyamatosan nyomon követték a szaporodó elefántfókákat az Antarktisz és Dél-Afrika közt elterülő Marion-szigeten, megjelölve a borjakat.
Kiderült, hogy a nőstények több mint felénél többször is előfordult, hogy egyes években nem jelentek meg, később aztán visszatértek, hogy világra hozzák borjakat.
A kutatók 53 nőstényt műholdas nyomkövetővel is elláttak. Közülük ketten kihagytak egy-egy szaporodási időszakot Marion szigetén, a következő évben ugyanakkor vemhesen jelentek meg. A vedlés időszakát kivéve mindvégig a tengeren tartózkodtak, vagyis a megtermékenyítésnek is ott kellett bekövetkeznie.
De Bruyn szerint a nőstény elefántfókákat elsősorban az ellés kényszeríti arra, hogy visszatérjenek a szárazföldre. Ha már egyszer ott vannak, a hárem védelmet nyújt nekik az agresszív hímekkel szemben, amelyek brutalitásukkal akár halálukat is okozhatnák.
Mivel csak egy hímmel kell párzaniuk, kevesebb az esélye annak, hogy megsérüljenek. Ha azonban valamilyen oknál fogva nem vemhesülnek, nem térnek vissza – és ilyenkor kapnak esélyt a kisebb hímek, amelyek háromnegyede nem is próbál belekeveredni a szárazföldi csatározásokba.
