A szovjet tankok 1956. november 4-ei inváziója után azonnal megindult a megtorlás Magyarországon. Ennek “jogon kívüli” formái voltak a több helyszínen és alkalommal leadott sortüzek és a szovjet-magyar rohamosztagok utcai razziái. A tömegbe leadott lövések csaknem 300 emberéletet követeltek, a razziák halálos áldozatainak számát megbecsülni sem lehet. A novemberi harcok idején a Vörös Hadsereg 7250 főt vett őrizetbe, közülük 860-at hurcoltak a Szovjetunióba. Ám a Kádár-kormány hatalmának megszilárdításához a terror törvényesítésére volt szükség.
Azonnali halál
Decembertől sorra születtek a halálos ítéletek, ismét megteltek a börtönök, fegyházak. Elméletileg 1961-ig Magyarország büntető törvénykönyvét a monarchia korabeli Csemegi-kódex és az annak általános részét lecserélő 1950. évi II. törvény alkotta, ám azok rendelkezései nem adhatták egy megtorlógépezet jogi alapját: halálbüntetés például csak emberölés esetén volt kiszabható – írja Csernus Szilveszter a Múlt-kor.hu-n.
A Kádár-kormány, hogy megőrizze a jogszerűség látszatát, törvényerejű rendeletekkel alapozta meg az “ellenforradalmi elemek” likvidálását. Ezeket az államfői funkciókat ellátó Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) hozta az 1949-es sztálinista alkotmány alapján. A NET már 1956 decemberében kiadta a megtorlás leghírhedtebb jogszabályát, az 1956. évi 28. törvényerejű rendeletet. Ez rögtönbíráskodást rendelt el szándékos emberölés, gyújtogatás, fosztogatás, közérdekű üzemek rongálása, lőfegyver, robbanószer engedély nélküli tartása esetére.
Hasonló elbírálásban részesül a rendelet szerint az, akinek tudomása volt ezen bűnök egyikéről, ám elmulasztott feljelentést tenni. Kivételt képeztek a hozzátartozók, őket nem volt “kötelező” feljelenteni. A közérdekű üzemek rongálásával kapcsolatos bűntettnek minősült egyébként még a sztrájkolás, a munka lassú vagy hibás végzése és az azokra való felhívás is. Két nappal később a rendeletet egy nagyon súlyos passzussal egészítették ki: akit a rögtönítélő bíróság bűnösnek nyilvánít, arra “egyúttal halálbüntetést szab ki”. Így minden fentebb felsorolt cselekmény halálos bűnnek minősült, az első halálos ítéletet december 15-én hozták meg és hajtották végre.
A legkeményebb megtorlás
Egy újabb szégyenteljes jogszabály szerint ki lehetett végezni olyan személyt is, aki az elkövetéskor már betöltötte a 16. életévét. Ez a rövid életű, 1961-ig érvényes szabályozás példátlan volt a magyar jogtörténetben. A megtorlás harmadik fázisaként 1957-ben életre hívták az 1950-ben megszüntetett, szakképzetlen bírákból álló népbíróságokat. A testület felülbírálhatta még a Legfelső Bíróság és a katonai bíróságok jogerős ügyeit is, ráadásul ítéletében nem volt kötve az ügyész és a védelem kérelme közötti “mezsgyéhez”. Bármilyen súlyos ítéletet kiszabhatott, ezzel a népbíróság teljes mértékben biztosította a politika számára elvárt ítéletet.
A különböző bírósági fórumok 1956. november 4. és 1963 szilvesztere között összesen 26 621 személyt marasztaltak el, 93 százalékuk öt évnél nem hosszabb szabadságvesztéssel, 65 fő kapott életfogytiglant. Az kivégzésig 367 embert ítéltek halálra, közel kétharmadukat, 269 főt egyértelműen ’56-os szerepvállalásuk miatt. Ez több mint kétszerese az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlás halálra ítélt áldozatainak, sőt meghaladja az 1945-1950 között működő népbíróságok által végrehajtott fővesztések számát is.
