1983-at írunk, mikor a svéd Saab autómárka felkéri egy reklámfilm elkészítésére az akkor elsőfilmes rendezőt, Tony Scottot. A kész anyagban a márka akkori luxusautója, a 900 Turbo és egy vadászgép tűnnek fel. Kigurulnak a hangárból, nyers erejükkel majd felszántják a kifutót. Végül a gép a magasba száll, az autó megy tovább. Ezzel a reklámmal nyerte meg a Paramount Pictures filmstúdió bizalmát Scott, aki három évvel később elkészíthette a szintén vadászgép-központú Top Gunt, ami az 1980-as évek egyik legfontosabb filmje lett.
A film Cruise-ból sztárt, Scottból sztárrendezőt csinált, egyúttal mély nyomot hagyott a vietnámi háborúból lassanként felgyógyuló, a hidegháborús erőfitogtatásban pedig elmélyülő amerikai társadalmon, amilyet az idén májusban mozikba kerülő folytatás aligha tud majd reprodukálni.
Tessék, itt egy repülőgép-hordozó!
A Top Gun 110 percben elad egy vágyat: egy olyan Amerikát, amely méltó a hatalmas erejéhez. Ez egy kétségtelenül hosszú hirdetés, de cserébe van vonzereje.
Megan Garber fogalmazott így a filmről az Atlanticen megjelent cikkében, melyben a film kulturális hatásait foglalta össze. Az általa felvázolt impulzusok valóban elvitathatatlanok, ezt tükrözi a 15 millió dolláros költségvetésből összejött 350 milliós bevétel is, ami számokban is mutatja a film akkori vonzerejét. A Top Gun visszhangja óriási volt 1986-ban (kritikailag inkább közepes), noha sokáig úgy tűnt, film sem lesz belőle. Jerry Bruckheimer amerikai producer olvasott egy cikket vadászpilótákról, és úgy vélekedett, „a Star Wars Földön játszódó verzióját” fogja megfilmesíteni abból. A Paramount fejeseit persze ez nem érdekelte különösebben, rá sem bagóztak a forgatókönyvre a túl sok repülős rész miatt, ám végül egy ebéd közben Bruckheimer meggyőzött mindenkit a várható sikerről.
A Saab-imázsfilm után Scott megkapta a rendezői széket, az amerikai haditengerészet pedig – mivel a filmben kedvező színben tüntették fel – a segítségére sietett a munkálatokban: jó áron biztosítottak járműveket a Paramount Picturesnek. Pilótákat adtak Scottnak, akik vezették a vadászgépeket, sőt, hadihajókat is vízre bocsátottak a kérésükre. A USS Enterprise-on is forgattak, hogy Jeffrey L. Kimball operatőr naplementében rögzíthesse a fel- és leszálló vadászgépeket. Scottnak itt is voltak rigolyái: azt látta jónak, ha a gépekre hátulról süt a nap, ehhez viszont fordulni kellett a hajóval. A rendező megkérte a kapitányt, tegyen egy gyors irányváltást (mintha ez olyan egyszerű lett volna), csakhogy ez több tízezer dollárba került a seregnek.
A haditengerészet végül szép summát kapott Scott-tól, az operatőr pedig szebb képeket, amelyek alatt a Danger Zone című szám szólt a kész filmben.
A Pentagonnak persze előbb jóvá kellett hagynia a forgatókönyvet, ha már besegítettek, ami később is bevett szokássá vált a hollywoodi blockbustereknél, ha a hadsereg segítségét kérték a forgatáshoz. A Variety arról írt 1994-ben, hogy két szempontot mérlegel a hadsereg ilyen felkérések esetén:
- Mekkora és milyen előnyökkel járhat a kooperáció?
- Az aktuális film mit és hogyan kommunikál a jelenleg regnáló politikai erőkről?
Ha pozitív választ kapnak a két kérdésre, nincs akadálya az együttműködésnek. És ha már beleszólás: egyéb aggályokat is megválaszoltak egy-egy huszárvágással, például Cruise filmbéli szerelmének foglalkozását megváltoztatták, nem lehetett belőle katona, mert az amerikai haditengerészetnél akkoriban még nem volt megengedett a kollégák közti romantikus kapcsolat.
A Reagan-éra szülötte
A korabeli bemutatókon hamar látható volt, hogy óriási az érdeklődés a Top Gun iránt: a haditengerészettől a premiert követően azt nyilatkozták: 500 százalékkal megnőtt a hozzájuk jelentkező újoncok száma, akik vadászpilóták akartak lenni. Emiatt mobil toborzóirodákat állítottak fel a mozik mellé. Persze a jelentkezési kedv önmagában nem elég, a pilótasághoz szükséges fizikai, mentális feltételek nem voltak adottak minden esetben. Némi frusztrációt is okozott ez a kiképzőkben, mert a jelentkezők nagy része a filmből idézgetett, és rengeteg fikciót kellett kigyomlálni a fejekből, mielőtt beengedték őket a vadászgépek fülkéjébe.
A Los Angeles Times korabeli beszámolójában azt írták, a jelentkezők 90 százaléka látta a filmet, és a Cruise iránti rajongás miatt keresték fel a toborzóirodákat. Egész konkrét statisztika is rendelkezésre áll azokból az időkből:
Ennyi év távlatából nehéz értelmezni a Top Gun fiatalokra gyakorolt hatását már csak amiatt is, mert meglehetősen rosszul öregedett a film a ma már nevetségesen hangzó dialógusaival, B-filmes megoldásaival. Persze 1986-ban a korszellemhez passzoló, látszólag logikus dolgokat láthattak a mozikban: a hidegháború még dúlt, a berlini fal leomlása karnyújtásnyira volt, a filmet pedig körbelengte a Ronald Reagan elnökségét jellemző „Amerika kivételes és mindenek feletti” mentalitása – hívja fel a figyelmet a Vox.
A filmből áradó macsó patriotizmust a Rolling Stone magazin egyenesen mérgezőnek nevezte, szembeállítva Oliver Stone Szakasz című mozijával, amely háborúellenes alkotásnak számított, sőt egyenesen a hadkötelezettség ellen emelt szót. A korabeli filmes sajtó inkább azt tartotta megnézésére érdemesnek, mert a háborúról, a katonaság árnyoldalairól egy sokkal életszagúbb, realistább képet mutatott. Képileg mind a két mozifilm arról tanúskodott, készítői alaposan ismerték a korabeli filmes esztétikát, csak míg Stone-nál a párbeszédeknek kiemelt szerepük volt, addig Roger Egbert filmkritikus a Top Gun leggyengébb pillanatainak nevezte a dialógusokat. A nézők sokkal jobban jártak, ha azt láthatták, amint Cruise csinált egy dugóhúzót.
Lawrence H. Suid író a Szakasz-párhuzamra nem tért ki, de a Guts and Glory: The Making of the American Military Image in Film című könyvében azt írta, „a Top Gun befejezte az amerikai hadsereg rehabilitációját, miután Vietnámban megsemmisítették őket”. Ugyan a filmben előkerül Vietnám, de csak egy félmondat erejéig, mikor a főhős apjáról beszélnek. Scott ezzel zárójelbe is helyezi a rossz emlékű háborút, lehetővé téve az amerikai közönségnek a továbblépést, a hadsereg megítélését pozitív irányba billentve. A film utáni közvélemény-kutatások már arról árulkodtak, nőtt a katonaságba vetett bizalom, sőt még Reaganék megítélése is javult.
A mérgező, nacionalista filmbéli gondolkodást 1990-ben finoman felvetették Tom Cruise-nak egy Playboynak adott interjújában. Az újságíró jóformán falhoz állította, mert szerinte túlságosan jobboldali, egyben háborús propaganda a Top Gun. Cruise ezt nem cáfolta.
Néhányan így vélekednek, igen, hogy népszerűsítettük a haditengerészetet, a fiatalok pedig kajálták ezt. De én meg azt szeretném, ha megértenék, a háború nem ilyen, mint a filmben. A Top Gun egy nagy hullámvasút, PG-13-as korhatár-besorolással, nem kellett életszerűnek lennie.
A színész hozzátette, épp ezért felelőtlen lépés lett volna második, harmadik, negyedik vagy ötödik részt készíteni hozzá. Az interjúban kifejtette, a Top Gun folytatása bizonyára csak szította volna a tüzet a hidegháború vége után, hiszen nagyon valószínű, hogy az első részhez hasonló szellemiségben folytatták volna a történetet. Ami a nyolcvanas évek közepén hazafiasnak hatott, abban ma már a dzsingoizmus jeleit vélik felfedezni a kritikusok: a fogalom a harcias nacionalizmus attitűdjét takarja, amikor a nemzet védelmében érzett szeretet túlságosan erős, miközben másokat alsóbbrendűnek tartanak.
Cruise Maverickje pont ilyen: öntörvényű és agresszív, nem érdekli semmi, és bármilyen negatív dolog történik körülötte, környezete annyival elintézi, „nem a te hibád”. Caroline Framke kritikus egy 2016-os cikkében kiemeli: Maverick tökéletes Amerika Kapitány lett volna a Reagan-korszakban: nem igazán sebezhető, használja az erejét, macsó módon hirdeti Amerika nagyságát – ellenben Chris Evans kapitányával, aki 2016 óta egy önbizalom-hiányos, földhözragadt, sebezhető figurát alakít a Marvel-univerzumban.
Bukósisak nélkül? Még mit nem!
Nem elég, hogy az akkor fiatal Cruise-ért a fél világ odavolt, a Top Gunban viselt cuccai kultuszstátuszba emelkedtek a hosszú évek alatt. Nem beszélve a japán Kawasaki motorjáról, amivel a kifutón vitézkedett: 1986-ban a GPZ 900R nevű modellt nyüstölték a filmben; eredetileg csak észak-amerikai piacra készítették, de akkora kereslet lett iránta a film bemutatását követően, hogy nem győzték fékezni a vásárlói kedvet világszerte.
Felbecsülhetetlen értékű reklámot jelentett ez akkoriban a Kawasakinak, noha a motor filmbéli megjelenése nem egy alaposan kidolgozott termékelhelyezési üzlet eredménye volt: szimplán csak megvásárolták Scotték a motort, és Cruise alá tették. Eredetileg a Hondát keresték meg, nem akarnak-e beszállni a filmbe egy ajándék kétkerekűvel: mikor megtudták, hogy Cruise karaktere sisak nélkül, napszemüvegben, széles vigyorral az arcán fog száguldozni a kifutón, máris kútba esett az üzlet.
A Top Gun: Maverickben is lesz Kawasaki az amerikai-japán barátság jegyében, méghozzá egy új modell, a Ninja H2 Carbon. Egyelőre csak jóslatok vannak arról, mennyire dobja majd meg a cég eladásait a mozi.
Ray-Ban és Bomber
1980 körül a Ray-Ban szemüvegmárka eladásai jelentősen megcsappantak: a grailed.com visszaemlékezése szerint akkoriban évi 18 ezer darabot tudott eladni a cég, 1986 után azonban teljesen újjászülettek. Ebben az 1982-es Kockázatos üzlet című film is segített (abban szintén Cruise volt a főszereplő), na meg a Top Gun, amiben Maverickről leszaggatni sem lehet a kultikus Aviator modellt. A pilótaszemüvegek nem Cruise-zal kezdődtek és nem is vele érnek majd véget: kulturális jelentőségük inkább az amerikai hadsereghez kötődik, amellyel szorosan összefonódott a márka már a II. világháborútól kezdődően.
A napszemüveg a férfias erő és az elszántság szimbólumává vált a negyvenes évektől, ezen ugyanakkor nagyot rontottak az olyan rossz megítéléssel bíró háborúk, mint a vietnámi. Inkább az ellenkultúra szimbólumává kezdett válni a Ray-Ban, elég csak Robert DeNiro figurájára gondolnunk, aki A taxisofőrben pont egy Caravan modellt viselt mint a vietnámi háború erősen traumatizált veteránja. A márka népszerűsége tényleg zuhant 1980 körül, modelljeik nem passzoltak a punk esztétikához, sem a hazafisághoz: így a cég üzletpolitikát változtatott, termékelhelyezési stratégiát kezdtek alkalmazni. Így abban az évtizedben több mint 160 filmben jelentek meg Ray-Ban szemüvegek, volt olyan alkotás, ahol 50 ezer dollárt fizettek a megjelenésért cserébe. A Top Gun hozta meg az igazi visszatérést számukra, amellyel a renoméjuk is visszaállt.
Ugyanez a helyzet állt elő a G-1 névre hallgató bomberdzsekivel, ami az 1930-as években jelent meg először Amerikában, 1938-tól pedig már a haditengerészet pilótái is ezt viselték. Miután a filmben ezt kapta magára Cruise, érthetően bebiztosította a ruhadarab helyét a popkultúrában. A marhabőrből készült dzsekit azóta szintetikus szőrméből gyártják – persze popkulturális értékéből ez mit sem von le.
