Az elmúlt két hétben furcsa trend alakult ki a hírességek körében. Cardi B nekiment a ShadeRoom vezetőjének egy sztori miatt a férje bírósági ügyeiről, mégpedig hogy miért nem közölnek több pozitív sztorit róluk. Lizzo, miután kizárólag nagyon pozitív kritikákat kapott új lemezére, kapott egy ambivalenset is a Pitchforktól, ami miatt Twitteren írta ki sértődötten, hogy aki nem csinál maga is zenét, csak ír róla, annak el kellene veszítenie a munkáját. Több amerikai kritikus is jelezte, hogy emiatt nem kell aggódnia, hisz elég sok el is veszítette, hála a leépítéshullámnak, ami az amerikai sajtót érinti az utóbbi években. Ő mondjuk később belátta, hogy hülyeség volt, azóta törölte is a tweetet.
A Saturday Night Live egyik vezető írójának és a Weekend Update szegmens társműsorvezetőjének, Michael Chenek szokása rendszeresen reagálni mindenféle negatív kritikára, rendszerint azzal, hogy az újságíró egy szánalmas lúzer, aki csak alázni tud, és le akarja dönteni a második legismertebb Che, Michael Che bálványát. Most viszont ezt azzal maxolta ki, hogy az Uproxx szerzőjéről azt terjesztette viccből, hogy mentett kutyákat elégít ki orálisan, mert írt egy cikket kollégájáról, Colin Jostról, amiben próbálta megfejteni, hogy az emberek miért nem kedvelik. Justin Bieber az E! egyik műsorvezetőjét kérte számon Twitteren, amiért az kritizálta őt a nagyon nyilvánvaló playbackje miatt, amit Amerika legnagyobb zenei fesztiválján, a Coachellán tolt. Cardi B-hez hasonlóan ő is azt kifogásolta, hogy miért nem csupa pozitív dologról beszél csak. Egy azóta törölt tweetben Ariana Grande is beszállt ebbe, arra utalva, hogy egy nap majd az összes blogger rájön, mennyire haszontalan a munkája és mennyire nem elégíti ki őket, valami mást csinálnak majd, és minden csuda szuper lesz.
“people are so lost. one day everybody that works at all them blogs will realize how unfulfilled they are and purposeless what they’re doing is and hopefully shift their focus elsewhere. that’s gonna be a beautiful ass day for them! i can’t wait for them to feel lit inside.” pic.twitter.com/ooUKbqwbQ2
— hunter harris (@hunteryharris) 2019. április 24.
Olivia Munn viszont eggyel tovább ment és egy egész miniesszét írt, valamiféle nemes feminista dolognak beállítva, hogy sértődötten nevesít két bloggert, kirakva a fotójukat a rajongóinak, megpróbálva a cukorüveg-törékenységű egóját valamiféle bátor erényként eladni, amiért szembeszáll két, nála kevesebb hatalommal rendelkező emberrel, amiért azok csúnyákat írtak a drága ruháiról, amiket vélhetően egy öltöztető választott neki. Mindegyikkel most nem fogunk foglalkozni, meg nem is feltétlenül rabolnánk a kedves olvasó idejét panaszkodó celebekkel, inkább Munn esszéjével foglalkozunk, ami jó példa rá, mi a baj ezzel az egész hozzáállással.
A short essay on the ugly behaviors of the @fuggirls pic.twitter.com/KfZ5ambMQM
— Olivia Munn (@oliviamunn) 2019. április 25.
Az esszé tárgya a Go Fug Yourself nevű apró, de nem feltétlenül ismeretlen divatblog, ami hírességek ruháira specializálódott. Néha dicsérnek, néha kifejezetten keményen és durván kritizálnak, kicikizve azt, amit felvesznek eseményekre a hírességek. Hasonló formában, mint mi mondjuk. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen alapon kritizálunk bárkit az öltözködése terén, legalább is ez a kritika egyik tárgya. Csakhogy mi nem bárkit kritizálunk, ahogy a Go Fug Yourself sem, hanem alapvetően gazdag embereket, akiknek egy öltöztető választja a ruháikat. Ha az utca emberét cikiznénk ilyen téren, teljesen jogos lenne, nem mindenkit érdekel a divat, nem mindenkinek van pénze olyan ruhatárra, amilyet csak szeretne, meg mondjuk nem is egy olyan ember felel a megjelenésükért, akinek ez a szakmája. Meg nem is eseményekre mennek, ahol alapból szeretnék felhívni magukra a figyelmet az öltözködésükkel is. Erre épül egy egész iparág. Emellett a divat egy legitim művészeti ág, a divatszakma is így pozicionálja magát, így mint a legtöbb művészeti ág, érdemes a kritikára, legyen az pozitív vagy negatív, terjengős és alapos, vagy csak egy rövid poszt egy benyomással. Teljesen objektív kritika nemcsak, hogy nem létezik, de ha létezne is, borzasztóan unalmas lenne, kimerülne ugyanis abban, hogy milyen színű, hány centiméter hosszú, és az ehhez hasonló, nem feltétlenül nyilvános és nem is feltétlenül érdekes adatokban.
ugyanis a hírességek brandek is egyben, akikkel el lehet adni dolgokat.
Emellett gyakran nem is kell megvásárolniuk a ruhát, hisz kölcsönösen jól jár az adott márka és a híres ember is, ha rajta látjuk valahol, mivel ingyen reklámot biztosítanak nekik, amolyan brand szinergia. Éppen ezért kissé oktondi dolog lenne úgy tenni, mintha a hírességeknek azon a piacon, ahol a figyelem talán a legfontosabb valuta, ne lenne előnyös, ha írnak róluk. Ráadásul Olivia Munn nem fog kevesebb mozijegyet eladni a nevével, csak mert rondának nevezték egy eseményre felvett ruháját, ellenben minél többet írnak róla, annál ismertebb lesz a neve, annál nagyobb lesz a platformja, annál több mozijegyet — vagy parfümöt, vagy bármit, amit csak piacra dob — tud eladni.
Ugyanakkor nehéz lenne azt állítani, hogy ne lenne némi igazság abban, amit mond. A média bizonyos részeiről nehéz lenne azt állítani, hogy ne lenne ráfixálódva a nők testére, súlyára, és ennek ne lenne negatív hatása másokra. Ugyanakkor a média felelősebb része figyel is erre, sőt, rendszerint pozitívan is ír hírességekről, akik a platformjukat felhasználva rávilágítanak a médiában fellelhető szexizmusra. Csakhogy ez a kritika kicsit sem jogos az adott blogra, amivel példázni próbálja ezt, ugyanis a Go Fug Yourself tipikusan az a blog, ami kerüli, hogy a hírességek alakjára, súlyára, vagy bármi olyanra tegyen megjegyzést, ami nem divatkritika, ennek a felismeréséhez pedig elég csak böngészni és olvasgatni az oldalt. Ráadásul belekeveri a #metoo mozgalmat, egyenlőségjelet téve hatalommal való szexuális visszaélés és a közé, hogy valaki esetleg rondának találja a nadrágját, és erről ír egy blogon, mintha a kettőnek bármi köze lenne egymáshoz.
A celebeknél ugyanis a személyi kultusz érthetően erősebb, mint újságíróknál és bloggereknél, akinek mondjuk inkább olvasói, mint rajongói vannak. Amikor a Buzzfeed újságírója írt Armie Hammerről egy kritikusabb portrécikket, a színész Twitteren reagált rá, hogy mennyire gonosz dolog ez, jó eséllyel a pillanat hevében, ugyanis nem csak a tweetet törölte, de a fiókját is felfüggesztette. A rajongói viszont az újságírót tették felelőssé, és rengeteg ijesztő üzenetet kapott — valaki például odáig ment, hogy azzal fenyegette a szerzőt, megöli a kutyáját. Ez pedig egy a hasonló példák közül, ugyanis messze nem akkora a hatalma egy újságírónak, mint egy celebnek. Erre elég szép példa az MTV News kvázi széthullása, amiben egy fontos momentum volt, ahogy arról a Spin is beszámolt: az oldal nem jelentetett meg egy negatív Chance The Rapper koncertkritikát, miután a rapper stábja tudomást szerzett róla és megfenyegette az oldalt, hogy soha többé nem fog szerepelni az MTV-n, amennyiben a cikk megjelenik. De úgy alapvetően azért is húzta le a rolót részben az MTV online magazin felülete, mert a zenecsatorna rájött, hogy ha olyan sajtófelületet akar működtetni, ami nem áldozza be az integritását, akkor a sértődött celebek nem fognak szerepelni a műsoraikban.
Nicki Minaj kirúgatott egy szerzőt a munkáltatójánál levő kapcsolatai által, amiért az rosszul tippelte meg a korát és azt írta egy tweetben, alig várja, hogy érettebb zenét csináljon — ez egyébként sokkal inkább rajongásból, mint rosszindulatból született. Mindemellett rajongói kinyomozták és nyilvánosságra hozták a neten az elérhetőségeit, természetesen a halálos fenyegetések mellett. Butaság lenne azt állítani, hogy a celebek amolyan hadseregként küldik a rajongóikat, hogy zaklassák az újságírót, persze ha valakinek sok megszállott rajongója, egészen biztosan akad köztük egy rakás őrült, vagy akár veszélyes elem, emiatt
De attól még tisztában kell lenniük a következményeivel, ha egy újságírót nevesítenek, hisz ha egy újságíró kritizál a munkáját végezve egy közkedvelt hírességet, alapvetően ki fogja vívni a rajongói egy részének a haragját, ezt megsokszorozza, ha az adott celeb felhívja rá a figyelmet, és kvázi a válaszával ha nem is szándékosan, de validálja annak zaklatását. Míg azért legyünk őszinték, a legnépszerűbb híroldalnak sok olvasója van, de az újságíróinak nincs milliós obszesszív rajongói bázisa. Éppen ezért kicsit sem ugyanazon a hatalmi szinten vannak, nagyobb hatalommal pedig több felelősség is jár. Vagy legalább is járna.
Ha meg picit konkrétabban kontextusba helyezzük a dolgot, Amerikában pillanatnyilag a sajtópiac igencsak rossz állapotban van, folyamatosak a leépítések, Olivia Munn ha egy-két, de akár öt évig nem kap szerepet, akkor sem kell félnie attól, hogy utcára fog kerülni, maximum a nagy házából egy kisebb házba kell költöznie, legrosszabb esetben a dizájnercuccok helyett meg mondjuk neki is a H&M kínálatát kell hordania.
Ezzel szemben amerikai újságírónak lenni napjainkban finoma szólva sem a legprofitálóbb szakba: ha az ember egy szerkesztőség állandó tagja, akkor az anyagi biztonság adott, de kevés a szerkesztőségi állás ahhoz képest, mekkora a szakma, a legtöbb szerző pedig szabadúszóként, egyik apró honoráriumról a másikra él, ráadásul a szabadúszóknak még betegbiztosítás se jár. Ha pedig valaki nem külsős, még mindig áldozatává válhat a következő leépítési hullámnak, például, David Wood, aki a HuffPost máig egyetlen Pulitzer-díját nyerte, egy évvel később viszont ez nem számított, amikor az oldalnak szűkítenie kellett a stábot. Szóval Meg igazából felesleges megvédeniük magukat, a rajongóik amúgy is el fogják végezni ezt a munkát helyettük is, elég csak a #metoo cikkek alatti kommentekre pillantani, ahol sokan még a szexuális bűncselekmények beismerése után is mosdatják kedvencüket. Ezek az esetek tehát nem többek, mint egocentrikus erőfitogtatások, amik alapján úgy tűnik, hogy a Trump-érában a celebek is elkezdtek mini Trumpokká válni, akik allergiásak bármilyen kritikára.
Kiemelt kép: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis, Getty Images
