A júniusban szövetségi kapitánnyá kinevezett Marco Rossi egy rosszul (0-1 Tamperében) és egy remekül (2-1 Görögország ellen az Üllői úton) sikerült tétmeccs után első igazán nagy tesztjén is túl van a magyar válogatott kispadján – és bár az athéni mérkőzés az eredmény tekintetében nem sült el jól (1-0), összességében nincs oka a szégyenkezésre.
Az embernek határozottan az az érzése volt a meccset figyelve, hogy Bernd Storck utolsó hónapjainak szétesése (amely sem a kapitány látványosan megnövekedett komfortérzetétől, sem a válogatott személyi összetételének átalakulásától nem volt független) és a Leekens-éra vaksötétje után a nemzeti csapat visszatért azokhoz az alapvetésekhez, amelyek utoljára a 2016-os Eb-szereplés környékén jellemezték a válogatottat.
A megvalósítás ugyan jelenleg – javarészt az azóta visszavonult alapemberek, így Gera, Juhász, vagy Király hiánya miatt – nem tart ott, ahol korábban, az mindenképp örömteli, hogy a csapatnak határozott arcéle van. Elemzésünkben most megpróbáljuk megmutatni: mit, miért és hogyan tett a válogatott a Görögország elleni Nemzetek Ligája-mérkőzésen.
A kezdőcsapatok
Marco Rossi két változtatásra szánta el magát a hazai partihoz képest (a Vidi EL-menetelése miatt csapágyasra hajtott Kovács helyén Kalmár szerepelt, a honosított Willy Orban pedig Lang helyét kapta meg a védelemben), de ennél sokkal fontosabb, hogy az alapvetések maradtak a helyükön.
Mindez azt vetítette előre: Rossi nem akar majd sodródni az eseményekkel, nem pusztán reagálni kíván a görögök játékára, hanem proaktív hozzáállással veszi fel a kesztyűt – idegenben is. Bár a meccs felvezetése a hazai sajtóban néhol már azt sugallta, mi vagyunk az esélyesek, a valódi erőviszonyok ismeretében komoly elhatározás volt ez egy olyan edzőtől, aki mindössze két meccsen ült eddig csapata kispadján.
Az első meccs tanulságai alapján a kapitány kidobta az ablakon a felállást, és 4-3-3 helyett 4-2-3-1-ben állt fel. Budapesten Kovács István egyértelműen klasszikus „nyolcasként” játszott, gyakran jött vissza mélyen a labdákért, hogy középpályás emberfölényt kialakítva segítsen megtartani a labdát a görög letámadással szemben. Athénban viszont más volt a cél: a Dunaszerdahelyen egy letámadás-rajongó Klopp-tanítvány, Peter Hyballa keze alatt játszó Kalmár Zsolt bevetése azt jelezte, mindképp Barkasz kapujához a lehető legközelebb akarunk labdához jutni.
Ennek persze volt kockázata is, hiszen a letámadás vonalát követve gyakran a védelmünknek is magasra tolva kellett játszania, közvetlenül a középpályásaink mögött. Willy Orban beszákolása ebből a szempontból is kulcsfontosságú lehet a válogatott jövőjét illetően: a hátvéd Lipcsében pontosan ugyanilyen elvek mentén játszik hétről-hétre, most épp a német futballreform egyik emblematikus alakja, Ralf Rangnick irányítása alatt.
Első félidő
Az első negyedóra vége felé már egyértelműen látszott, hogy a görögök nem tudnak mit kezdeni az agresszív magyar presszinggel, a labdakihozatalaik atomjaikra estek szét, a játékuk lényegében céltalan ívelgetésbe fulladt. Amikor pedig legjobbjuk, az irányító Fortunisz kezdett el visszafelé lépegetni, hogy összeszedje a labdákat a védőktől, így fogadtuk őt:
Remekül látszik, hogy Varga, a Fortunisszal elmozgó Nagy és Szalai, valamint Kalmár is mintaszerűen szűkítik a területet a labdás játékos körül, miközben arra is van gondunk, hogy egyvalaki a fülébe lihegve szívja a vérét – 70 méterre Gulácsi kapujától. Ez a fajta következetesen végrehajtott, meglepően nyílt sisakos, őszinte nyomásgyakorlás teljesen megzavarta a görögöket, akiknek lényegében momentumuk sem volt az első félidőben (Érdemes arra is vetni egy pillantást, ahogyan Bese és Kleinheisler – bekarikázva – őrzi az egy bravúros labdakihozatallal esetlegesen megjátszható görög játékosokat.).
Már a kapuskirúgásoknál teljesen letámadtuk a görög csapatot, Szalai és Kalmár teljesen ellehetetlenítette, hogy a középhátvédek nyugodtan dédelgessék a labdát, miközben a két támadó mozgását követő középpályás vonal a passzsávokat zárta Fortunisz előtt. A védelem előtt játszó Kurbelisz teljesen játékon kívül rekedt, alig lehetett megtalálni labdával, nem véletlen, hogy Skibbe kapitány a félidőben őt kapta le a pályáról azonnali hatállyal.
Mivel középen a hazaiaknak esélyük sem volt első szándékból áthozni a labdát, jobbára a szélek felé terelődött a játékuk. Rossi természetesen ezt a fejleményt is tankönyvből olvasta, és a letámadásból mintaszerű gyorsasággal/hatékonysággal visszahúzódó magyar válogatottnak erre is volt válasza. Íme:
A szélek felé terelt görög támadásvezetésből felpassz következik, ám Zeca négy magyar játékos gyűrűjében veheti át csak a labdát, szigorúan Gulácsi kapujának háttal. Mire ebből megfordul, és/vagy kipasszolja a labdát (csak a vonal felé, hiszen a pálya közepét őrzi a visszafelé mozgó Szalai), már rég visszarendeződött mindenki, a görögöknek esélyük sincsen rendezetlen védelemre vezetni a labdát.
- Csak Fortunisz egymaga négyszer veszített labdát az első félidőben, de az is sokatmondó adat, hogy az egész mérkőzésen egyetlen egyszer ért labdába a magyar tizenhatoson belül. Többnyire valamelyik szél felé sodródott ki, és onnan próbált cselezni, indulni – kevés sikerrel.
- A görögök 23-szor kísérleteztek beadással a meccsen (az eredetileg irányítót játszó Fortunisz vitte a prímet, nyolc próbálkozással), és bár jóval kevesebbet birtokoltuk a labdát, mint a hazaiak (58-42%, 677-564 labdaérintés), előrefelé alig harminccal passzoltak többet Manolaszék (344-308). Amit Rossi eltervezett, azt – egy kivételével – hatékonyan, magas szinten hajtotta végre a csapat, amely teljesen megfogta ellenfelét az első 60 percben.
A támadóharmadban viszont nem tudtuk bevinni a döntő csapást. Hiába a magasan szerzett labdák (háromszor annyi volt belőle nekünk az ellenfél térfelén, mint a görögöknek), sem Kalmár, sem Szalai nem tudott ezekkel mit kezdeni, Sallai pedig – jellemzően az előre keveset játszó Fiola miatt – keveset volt játékban. Varga Roland szintén megmutatta, hogy érdemes vele számolni akár ezen a szinten is, de az ő erőssége inkább a pontrúgások elvégzése, nem feltétlenül a letámadásból való lerohanás.
Az is kiderült ráadásul, hogy támadásépítésben még nem tartunk ott, mint a Storck-éra legszebb napjain (egy sokadik virágzását érő Gerával a csapatban, ne feledjük): lassan járattuk a labdát, a csapatrészek gyakran szétszakadtak, és az is egyértelmű, hogy a válogatott üvölt egy olyan irányítóért, aki képes ritmust váltani, diktálni a játékát irányát és tempóját, aki forgatja a labdát és szükség esetén a csapatrészek közé, az ellenfél védelme mögé is el tudja juttatni a labdát, teszem azt, nyomás alatt is.
Második félidő
Ráadásul a letámadásunk kifulladása után (cirka 60. perc) nem maradt nagyon más a tarsolyunkban. A görögök gyorsan átvették a játék irányítását, és gólt ugyan csak egy szerencsétlen egyéni hibából szereztek – Orban előbb rossz helyre szabadított föl, majd a mögé, a neki holttérbe bemozgó Mitroglut nem követte le Kádár -, de egyre kevésbé lehetett érezni a magyar csapaton azt a fajta tudatos nyomásgyakorlást, mint a meccs elején. Ezúttal ráadásul Rossi cseréi sem ültek, sőt, a hajrában megint előhúzott 3-5-2-es felállás sem hozott változást a meccs képébe.
Jobban játszottunk mint Budapesten, ez mindenképp örömteli
– hangsúlyozta a meccs után a kapitány, és ez most tényleg nem a szokásos kincstári optimizmus: Rossi csapata egyelőre meccsről-meccsre jobb, a fejlődés tényleg látványos és egyértelmű. A csapatépítésnek ebben a szakaszában (ne feledjük, ez a keret nem is olyan régen még Luxemburg, Andorra, Kazahsztán elleni vereségeket könyvelt el) az eredmények még törvényszerűen ingadozóak, arról ráadásul tényleg nem a mostani kapitány tehet, hogy ezt a munkát neki a tétmeccseken kell elvégeznie, mért a felkészülési időszakot más valakivel vesztegette el a szövetség.
