Békásmegyer, lakótelep. Az égig érő betonrengeteg között meghúzódó kis park körül fittyet hányva a szmogriadónak egy jól fésült, középkorú férfi sétál körbe-körbe. Maga elé réved, megfontoltan lépeget. Ahhoz képest, hogy bő három hete majdnem ott maradt a focipályán, egész jól mozog.
A szívhalál óta először újra sétálhat. Kovács Béla, az egykori válogatott labdarúgó kétszer is túlélte a halálát.
„Én nem tudom, mi mindent látnak az emberek. Nekem se alagút, se fény nem jött. Semmi, csak a filmszakadás, utána meg sötétség. Az utolsó emlékem az, hogy az öltözőben felvettem a frissen vett focicsukámat, felnyaláboltam a cuccomat, mert azt ugye nem hagyja ott az ember, és irány a pálya. Aztán minden kimaradt. Arra ébredtem, hogy fekszem valahol – vagy a pályán, vagy az intenzíven, és fel akarok ülni, mert azt éreztem, ha felállok, minden rendben lesz… De több kéz nyomott vissza.”
Kovács Béla az öltözőjelenet után bő órával, a szünetben állt be. Robotolt, ahogy mindig is tette. Alighanem Sándor Csikar is ezért csábította 19 évesen az MTK-ba. Tíz évet játszott kék-fehérben. Őszinte, hajtós játékos volt. A szurkolók, a csapattársai is ezt szerették benne.
Az MTK-ban 248 bajnoki mérkőzésen szerepelt, és 34 gólt szerzett
Kétszer volt válogatott
„Tudja, öregfiúban túl nagyok a korkülönbségek. Hiába van meg a technika, jön egy tíz évvel fiatalabb, megforgatom, ide, megforgatom oda, de még mindig ott van, oszt leszerel. Ezt a szenior bajnokságot éppen nekünk találták ki, vén megszállottaknak. Nem kell annyit futni és érvényesül a technika is. Akárcsak a kispályán. Az ominózus keddi meccs előtti vasárnap még kispályás tornát nyertünk…”
A Róna Csiperke – MTK Szenior rangadó harmadik gólja után egyszer csak összeesett. Pánik, kapkodás volt az úr a II. kerületi focipályán. Először Fülöp Feri, a csapattárs jött segítségül, rögtön látta, nagy a baj.
Próbálták élesztgetni, kevés sikerrel. Kiabáltak, segítségért. Félpályás bajnokságról lévén szó, a másik térfélen éppen amerikai fociedzés zajlott. Onnan is szaladtak. Egy 14 éves srác, Barcsa Zoltán folytatta az újraélesztést.
„Kiabálásra lettem figyelmes. A csapattársai a pálya másik végén csoportosultak, egy fekvő ember felett. Kiabáltak, hogy ki tud újralélegeztetni. Eldobtam a sisakot és rohantam, mivel éppen előző nap tanultuk a suliban, hogyan kell szívmasszázst alkalmazni.
Nem gondoltam volna, hogy egy nappal később már élesben kell alkalmaznom. Felváltva nyomtuk. Kétszer halt meg a kezünk között, egy csapattársával kétszer is visszahoztuk az életbe. Harmadszorra már a mentősök ütötték ki.”
Kovács Béla futball után újrakezdett második életében nyomozóként dolgozott. Amikor 1982-ben felvették a rendőrtiszti főiskolára, akkor újpesti csapattársai kiröhögték. Hülye rendőr, mondták. Ő másképp gondolkodott. Újabb hivatást kapott, csapattársai közül meg többen is máról holnapra élnek jelenleg.
A szervezett bűnözés csoportvezetőjeként is a legjobb volt. Móri gyilkosság, robbantásos merényletek – lehetne még sorolni. Olyan ügyeket göngyölített föl, amiből regények, filmek készültek. Imádta a munkáját, a pörgést, az állandó készenlétet. 2004 óta – amikor nem küldték el, de „ajánlottak egy olyan munkát, ami vicc volt, azóta fél emberként élek” – egy biztonsági cégnél helyezkedett el.
És maradt a foci a barátokkal.
Pontosabban most már az sem.
„Az újraélesztés közben a srácok eltörték hat bordámat, de ez a legkevesebb. A Honvéd Kórházban beültettek egy defibrillátort. Ha legközelebb leáll a szívem, az automatikusan újraindítja. Tényleg nem emlékszem semmi filmbeli fényes alagútra, de az biztos, más ember lettem. Kétszer haltam meg, két életet hagytam a hátam mögött.
Már nincs hivatás, nincs hobbi sem. A régi énem azt mondaná: így már semmi értelme nincs élni. De megváltozott a gondolkodásom. Most a harmadikat kezdem. Meglátom az élet hétköznapi örömeit. Süt a nap, felröppen egy madár, apró részletek, amiket régen észre sem vettem. És ott van a feleségem, meg a két lányom. Értük élek. Meg azért, hogy annak a fiatal fiúnak megköszönjem. Nagyobbik lányom Amerikában tanul. Van is egy eredeti tojáslabdám a srác számára. Neki szánom!”
