Zsinórban második évben nyílik esély arra, hogy a Ferencváros mellett egy másik magyar csapat is főtáblára jusson valamelyik európai kupasorozat selejtezőiből, miután a Győr hazai pályán hősies küzdelemben – és botrányos talajú pályán – 2-0-ra verte a svéd AIK Stockholmot, így bejutott a Konferencia Liga playoff-körébe, ahol majd az osztrák Rapid ellen kell fölvennie a kesztyűt.
Írhatnék most ehelyütt arról, mekkora bravúr ez a közpénzzel vastagon kitömött magyar futballhátország aktuális helyzetében – semekkora, évek óta alapvető célnak kellene lennie, lásd a környező országok nemzetközi kupateljesítményeit –, esetleg megvilágíthatnám, hogy ezzel szemben maga az ETO micsoda utat járt be, hogy milyen ígéretes edzőnek tűnik Borbély Balázs, s hogy milyen reménykeltő az a munka, ami a győri akadémián folyik, melynek eredményeképp végre nem tizenegynehány különböző nemzetiségű játékosból verődik össze a pályára kifutó zöld-fehér garnitúra. De elmélázhatnánk azon is, hogy bár most nyilván mindenki – joggal – örül, azért ne felejtsük el azt sem, hogy a sorozat tavalyi kiírásában ugyanekkor még két csapatunk állt, hiszen a Felcsút mellett a Paks is sorsdöntő meccset játszhatott az alapszakaszba jutásért. Idénre ebből csupán egy maradt, bár e számbeli visszaesést nyilvánvalóan bőséggel kompenzálná, ha az az egy sikerrel venné az amúgy Bolla Bendegúzt is foglalkoztató, történetesen az egykori Fradi-edző Peter Stöger által irányított osztrákok elleni kanyart, s emigyen a modernkori kupatörténelemben először két magyar csapat is megérné az őszt a lassacskán fölfoghatatlan méretűre duzzasztott európai kupamezőnyben. (Lábjegyzet: ha a San Marinó-i Virtus legyűri az izlandi bajnokot a KL-playoffban, a máltai Hamrun pedig továbbmegy a lett RFS-sel vívott párharcban, csupán két UEFA-tagállam, Andorra és Montenegró marad, amely egyszer sem képviseltette magát valamelyik európai kupasorozat főtáblás mezőnyében. Hja, minden inflálódik, miért épp a futball volna a kivétel…?!)
A futball azonban már csak olyan, hogy rendre képes szebb, megindítóbb sztorikat produkálni az Excel-táblákban tologatott koefficiensek világának ridegségénél. Nekem például azon jár az eszem, hogyan érezheti magát vajon Csongvai Áron, az AIK magyar játékosa, aki szerencsétlen öngólt vétett a győri visszavágón, majd az M4 Sport kamerái előtt elfogódottan nyilatkozott csalódottságáról, és arról, hogy csapata menthetetlenül rosszul játszott. Milyen szerencse, hogy Svédország egy modern, progresszív demokrácia, az AIK pedig egy mintaszerűen profi klub, így nyilván föl sem merül senkiben, hogy Csongvai – aki idehaza az Újpest és a Videoton játékosa is volt – esetleg nem tette oda magát százszázalékosan, hovatovább szándékosan a magyarok szekerét tolta a meccsen.
Szikora György 1947-ben született Tardoskedden, az akkori Csehszlovákia területén. A felnőtt fociba Komáromban kóstolt bele, de már 17 évesen elvitte a pozsonyi Inter, ahol ezt követően egészen 1977-ig futballozott. Nem volt még húszéves, amikor a csehszlovák válogatottal a riói Maracana Stadionban vendégszerepelt, és egy 2-2-es meccsen akkora bombagólt ragasztott Manga kapus hálójába, hogy a műértő közönség állva tapsolta. A brazil lapoknak nem is kellett több, rögvest nyomtatásba küldték, hogy „két Pelé volt a pályán – egy fekete és egy fehér.”
Szikorát innentől Csehszlovákiában is csak úgy nevezték, hogy a fehér Pelé.
1965-ben tagja volt az utánpótlás Európa-bajnokságon döntőig menetelő csehszlovák csapatnak. Parádés passzai miatt tömegek jártak meccsre, de nem csak előkészíteni tudott: ha kellett, négy gólt vágott például a prágai Dukla legendás kapusának, Ivo Viktornak. Saját bevallása szerint magától Pelétől, Brazíliában leste el a később védjegyévé vált lövésfajtát, amellyel egy kis falsot tett a labdába, minekutána a kapusok rendre azt hitték, mellé száll majd a próbálkozás, ám az az utolsó pillanatban, már-már villámcsapásszerűen visszakanyarodott, és a hálóban kötött ki. Ma szakmai közhely, amatőr futballisták is tudják. Akkor élményszámba ment.
Huszonkét éves kora előtt – s ez akkor nagy szó – már 18-szoros csehszlovák válogatottnak mondhatja magát. Játszik a brazilok, az angolok, a hollandok, a spanyolok és a szovjetek ellen, az 1970-es világbajnokság selejtezőire fordulva pedig már kirobbanthatatlan a csapatból. Végig pályán van a csehszlovákok első három, hibátlanul megvívott kvalifikációs meccsén, majd Budapesten is, amikor a Bene–Albert–Dunai–Mészöly-féle magyar csapat 2-0-ra győz. A prágai visszavágó néhány hónap múlva következik, a kettő között Szikora bombaformát mutat a bajnokságban. Föl sem merülhet a kihagyása, de a meccs előtti edzőtáborban Marko kapitány naponta kérdezi meg tőle, vállalja-e a játékot a magyarok ellen. Csapattársai rászállnak, büszkén vállalt nemzetiségi hovatartozása vörös posztó és gyanús jel is a szemükben. Szikora görccsel a gyomrában, gyanúsítgatások által megtépázottan lép pályára, s nem is a saját posztján játszik. A félidőben – 2-1-es magyar vezetésnél – a csehszlovák öltözőben kitör a balhé. A csapattárs Adamec megvádolja Szikorát, hogy elárulta a taktikát a magyaroknak, hiszen a meccs előtt Mészöly Kálmánnal, Szűcs Lajossal, sőt a rádióriporter Szepesi Györggyel is látta beszélgetni. Szó szót követ, állítólag pofon is csattan. Szikora – akinek nem megy a játék – kéri, hogy cseréljék le, ne csináljanak belőle bűnbakot egy számára idegen poszton. Nem engednek neki, visszaküldik a pályára, de csak azért, hogy Marko kapitány az 51. percben mégis lehívja onnan. A csehszlovákok végül 3-1-es hátrányból is fölállnak, a vége 3-3-mas döntetlen. A vb-re való kijutásról pótselejtezőnek kell döntenie – ez lesz a marseille-i meccs, a magyar futball egyik komoly, nagy sorsfordító tragédiája.
Szikora ezen a mérkőzésen azonban már nem lép pályára. A csehszlovák sajtó, amely korábban az Év Játékosaként méltatta, egyszeriben ellene fordul. Pontosan, ahogy megjósolta: bűnbak lesz belőle. Kocsijának kerekeit kiszúrják a háza előtt, feleségét inzultálják a villamoson, fenyegető levelek tucatjait kapja kézhez dühös, felheccelt szurkolóktól. Kéri a kapitányt, hogy ebben a hangulatban ne hívja be, mert nem tud segíteni a csapatnak. Marko beleegyezik, ám ezzel párhuzamosan el is felejti Szikorát, aki kimarad az 1970-es világbajnokságra utazó csehszlovák keretből.
Ezt követően már csupán három meccset játszik a válogatott mezében – s egyik sem tétmérkőzés. Huszonnégy éves kora után egyszer sem kap meghívót. „Meg kellett tanulnom nekem is, hogy egy futballista, bármilyen jelzőkkel illették azelőtt, addig érdekes csak, amíg az igát húzza, akár egy ló. Mihelyt elront valamit, az emberek többsége elfordul tőle” – emlékezett Szikora évtizedekkel később, Batta György róla írt könyvében. Pályafutása végén Dunaszerdahelyen játszott, később edzőként ötször is irányította a felvidéki magyarság szimbólumának számító klubot, 1991-ben kis híján bajnokságot is nyert a csapattal. 2005-ben, alig 58 évesen hunyt el.
„Nem gürcölés, hanem élvezet volt számára a foci” – szól a Batta-könyv egyik legmegkapóbb idézete, mi pedig gondolkodhatunk azon, vajon mikor, miért és melyik pontján lesz az életnek az élvezetből gürcölés, a szenvedélyből kín.
S akár azon is, hogy tényleg jobb volt-e minden régen.
