Olimpiák idején Magyarországon hagyományosan megáll az idő.
Két hétre elcsendesednek a közéleti viták, a sport átveszi az uralmat a hírblokkok legnézettebb szegmensei fölött, a közösségi médiát pedig elárasztják a győzteseknek, érmeseknek, helyezetteknek járó gratulációk.
A magyar társadalom tekintélyes része ilyenkor föloldódik az olimpiai lázban, átadja magát a szurkolás felhőtlen örömének, és megelégedetten nyugtázza, hogy országa még mindig „régiós sportnagyhatalom”. Jelentsen ez bármit is.
Generációk egész sora szocializálódott bele abba, hogy az élsport a kulturális tér meghatározó frontja, hogy mérhető, adatokkal alátámasztható lakmuszpapírja annak, mennyit érünk a nagyvilágban. Már a két világháború közötti időszakban is a versenysport volt az ellenséges szomszédos országokkal szembeni kulturális fölény, és a(z akkor még) modellértékűnek tekintett nyugati civilizációval való egyenértékűség szimbolikus kifejezője, hogy aztán 1945 után a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét jelképezni hivatott politikai eszköz váljon belőle.
A rendszerváltás sok egyéb szektor mellett részben a magyar sport alól is kihúzta a financiális szőnyeget, ám a „megalvadt struktúrák” és a tradicionális éremhalmozó sportágainkban (kajak-kenu, vízilabda, úszás, vívás) évtizedek alatt fölhalmozott, megőrzött, életben tartott intézményi tudás elégnek bizonyult arra, hogy az olimpiákon a magyar sport víz fölött maradjon. 6-8 aranyérem, 15-20 érem, mondtuk álmunkból fölkeltve, ha bárki arról kérdezett minket, mit várunk a soron következő játékokon a magyar küldöttségtől.
Beköszönt a NER: végtelen pénz, hatalmas álmok
A vészcsengőket a magyar sportban a 2008-as pekingi olimpiai szereplés kapcsolta be (három arany mellett „mindössze” 10 érem és huszonegyedik helyezés az éremtáblán), ám ekkor már pontosan lehetett tudni, hogy az országban földcsuszamlásszerű politikai átalakulás következhet. A történet úgy szól, hogy a kormányzásra készülő Orbán Viktor 2010 januárjában találkozott a magyar sportélet akkor vezetőivel, és már ekkor ígéretet tett arra, hogy a következő időszakban stratégiai ágazatként kezeli majd a sportot. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a megelőző tíz év folyamatos forráselvonásai helyett innentől nem csak lehet, de egyenesen kötelező is lesz nagyot álmodni a magyar sportban.
Nem tudni, mennyi igaz azokból a sportberkekben közszájon forgó sztorikból, hogy amikor az egyik labdás csapatsportág edzőlegendája a miniszterelnöknél járt néhány tízmilliós támogatást kérni egy utánpótlás-műhely beindítására, akkor azt a választ kapta, hogy csináljon inkább akadémiát az összeg százszorosából, de talán mindegy is.
Kézilabdára például a korábbi időszak állami támogatásának 90-szerese jutott, a vízilabdázók állami apanázsa 30-szorosára nőtt, a birkózók 21-szer több pénzből gazdálkodhattak mint 2010 előtt, de még az úszóknak, vívóknak és kajakosoknak juttatott állami források mértéke is 3-4-5-szörösére emelkedett.