Sport

Natasa: szeressük, ne szeressük?

batyi-zoltan
batyi-zoltan

2012. 10. 09. 10:10

Heteken át borzolta a sportbarátok kedélyeit Duchev-Janics Natasa kajakozó Szerbiába költözése. Az indulatok csitultak, megpróbálhatunk megfontolt véleményt alkotni.

Adja le a magyar útlevelét, és mondjon le az olimpikonoknak járó járadékról.”…”Hazátlan. Oda megyünk lakni ahol tejet kapni. Szerintem ez passzol ide.”…”Jellemóriás….ha értitek!”

Úgy éreztem, nem hagyatkozhatom csak a saját véleményemre, amikor Duchev-Janics Natasáról, egy, számomra oly kedves sportolóról írok. Ezért igyekeztem számtalan véleményt begyűjteni, és hogy mihamarabb túlessünk a rosszon, a legkritikusabb mondatokkal indítottam cikkemet – mint azt az első bekezdésben olvashatták. Talán mondanom sem kell, Szegeden élők adták kérdésemre – „Mégis, mi a véleményük Natasa Szerbiába költözéséről?” – ezeket a válaszokat. Szegediek, akik olyan lelkesen ünnepelték, és talán éppen ezért érzik úgy, hogy súlyos bűnt követ el, amikor hátat fordít annak a városnak, ahol sokszoros világbajnokká, olimpiai „aranyossá” érett a tudása.

Természetesen kaptam egészen más hangulatú válaszokat is a Tisza partján, de még külföldön élő magyaroktól is. „Janics visszatér, és nem elmegy. Én köszönöm neki a tömérdek érmet és az örömet, amit ezzel szerzett. Döntése a magánügye, akár mi is motiválta.”… „Szerintem nincs ügy. Janics szerb és az is marad. Most hazatér, ennyi. Egyéni sportban nyert, és valószínűleg nem azért, mert a magyar színek voltak rajta, hanem mert óriási versenyző…”Janics révbe ért, elérte célját a sportban, a magánéletében, és most boldogan visszamegy a hazájába! Nincs ezen mit rágódni, csak éli az életét.”… „Ilyen világot élünk. Ha most elítélnénk, akkor 2001-ben még inkább el kellett volna, amikor hazáját hagyta el egy jobb élet reményében, és minket választott, nekünk aratta a sikereket.” – sorakoztak jegyzetfüzetemben a Janics mellett kiállók szavai.

És most következzenek a számomra talán leginkább elfogadható, kiérlelt sorok: „Ne felejtsük el, hogy Natasa szerb nemzetiségű, ott született, ott a hazája, ott eresztett örökre gyökereket. Sajnos, évekkel ezelőtt olyan helyzetbe került, hogy másik hazát kellett keresnie, olyat, ahol befogadják, ahol tehetsége kiteljesedhet. Bennünket választott, örüljünk neki. Örüljünk, hogy nyert hazánknak három olimpiai, mellette számos világbajnoki és Európa-bajnoki aranyat, melyek a sport nagykönyvébe úgy vannak bevésve, hogy MAGYAR aranyak. Sport ez, nem háború.”

És valóban: sport ez kérem, nem háború. Sport egy olyan világban, ahol nem csak az élsportolók szeretnének minél többet élvezni a jóból, hanem a hétköznapi emberek is. Gondoljunk csak bele: elkezdődött egy újkori népvándorlás, amikor orvos, nővér, ács és állványozó, villanyszerelő és diplomájával állást nem találó indul el hazánkból és más kelet-európai országokból Nyugatra, egy szebb, boldogabb élet reményében.

Őket is elítéljük, mert hazát cserélnek? Szerintem inkább kívánjunk nekik sok szerencsét, meg azt, hogy meggazdagodva, új élettapasztalatokkal telve térjenek vissza hazájukba, és itt kamatoztassák tudásukat.

De ha már sporttal kezdtük: vajon miként vélekedjünk azokról a magyar srácokról, akik már kisiskolásként arról álmodoznak, hogy tudásukra felfigyel egy komolyabb nyugat-európai klub, és akár már tinédzserként igazolhatnak Angliába, Németországba vagy éppen az olaszok, spanyolok földjére. Ők is árulók lennének? A szüleik pedig bűnsegédek kivándorlásuk segítésében? Ugye, ezt senki nem gondolja komolyan?

Azt mondják, hogy Natasa esete más? Valóban nem hasonlítható senkihez, hiszen a magyar sport egyik legeredményesebb egyénisége ő. De vajon amikor megkönnyezte a magyar himnuszt az olimpiai dobogó legfelső fokán állva, gondoltunk-e arra, mit érezhet egy szerb ezt nézve? Valljuk be – egyáltalán nem érdekelt ez senkit nálunk. Janics a miénk! – rajongtuk körbe, és ezt tartottuk természetesnek.

És az ország erejéhez mérten úgy érzem, meg is fizettük fáradozásait, tíz- és tízmillió forintokat kapott a magyar államtól egy olyan sportágban, ahol – sajnos – ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Ugyanis a kajak nem éppen a meggazdagodáshoz vezető leggyorsabb út, ezrek és ezrek úgy fejezik be pályafutásukat, hogy egy fillér sportból nyert megtakarításuk sincs.

Vagyis – ha már minden a pénzről szól ebben a világban – megvonhatunk egy olyan mérleget is, miszerint a számla kiegyenlítve, a pénz az ablakban, senki nem tartozik senkinek.

Mármint forintosítva. De annál inkább köszönettel – vélem én. Mi Natasának, Natasa Magyarországnak, klubjának, felkészítő edzőinek, az érte szurkoló magyar millióknak, a neki otthont adó városnak, Szegednek. Mi, szurkolók pedig kívánjunk sok sikert Natasának. Azt, hogy mindig legyen egy hely számára a világversenyek dobogóján. És gondolom, ő sem sértődik meg, ha hozzáteszem: természetesen egy fokkal a magyar címeres mezben kajakozó versenyző mögött.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Mentőkhöz menekült az elkószált 14 éves kutya

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.