Bár beadattam magamnak az összes Covid-oltást, a minap mégis pozitív lett a tesztem.
Alapból extra energiával áldott meg a sors, amit mindig is igyekeztem megbecsülni és használni. Edzéseken, amikor a többiek már kinyúltak az erőfeszítéstől, én még éreztem magamban erőt, lelkesedést és akaratot, hogy tovább tréningezzek. Egyetemen, vizsgára készülve is tovább bírtam, mint a többiek.
Ám most ez a vírus totálisan kifordította a világomat a négy sarkából; ilyet még a pár évvel ezelőtti operációm idején sem éltem meg. Harry Potter érezhetett ilyet, amikor a dementorok elszívták belőle az életenergiát.
Ráadásul az a gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy az állapotom végleges, megváltoztathatatlan.
Mit lehet ilyenkor tenni? Mi az, ami képes feltölteni?
Filmet nézni nem volt erőm.
Próbáltam olvasni, na, az legalább ment. Úgy, ahogy. És az jutott eszembe, tán az okoz némi örömet, ha rendet vágok a családi albumokban.
Körbepakoltam az ágyat a fényképes dobozokkal, és nekiálltam szisztematikusan rendszerezni a fotókat.
Egész jól ment, sőt, némelyik felvétel kedves emléket idézett fel bennem.
Íme az egyik.
A szüleim idejében, de még az enyémben is különös kiváltságnak számított külföldre utazni.
Igaz, egy versenyzéssel tűzdelt sportutazás nem olyan, mint egy normál családi nyaralás, de azért lát az ember a világ csodáiból, és megtapasztalhat csomó mindent.
(Az előolimpia varázslatos esemény, egy teljes hónapon át tart, 1967-ben Mexikóban én is részt vettem egy ilyenen.)
Apu, miután hazatért Tokióból, hosszan áradozott a felkelő nap országáról, és a fejembe véste, hogy ha eredményesen sportolok, nekem is hasonló élményekben lesz részem. Kilencéves voltam ekkor.
Tokióban a rengeteg siker mellett egy szégyen is érte Aput, amit úgy osztott meg velem, hogy azzal életre szólóan befolyásolta a gondolkodásomat.
Apu sosem rágózott, gusztustalannak tartotta az úgymond „folyamatos kérődzést”. Csakhogy épp a Tokióból történő hazaindulás előtt a japán kísérője megkínálta őt egy rágógumival, amit Apu elfogadott.
Ez a fiú korábban évekig Magyarországon tanult, és kiváló idegenvezetőnek bizonyult, édesapám a szívébe zárta őt, és búcsúzóul szeretett volna bezsebelni egy dicséretet tőle. Lelkesen rágózva, azt kérdezte: „Mondd csak, japán mércével mérve, ugye, rendesen viselkedett a magyar válogatott?”
A válasz így hangzott:
Igen. De megjegyzem, hogy egy japán sosem tenne fel ilyen kérdést, különösen úgy, hogy közben rágózik.
Apu mélyen elszégyellte magát, én pedig, amikor megismertem a történetet, megértettem, hogy kényes helyzetekben mindenre kell figyeljen az ember, különben könnyen felsülhet.
A dolog akkor került bennem igazán helyére, amikor pár év múltán először lettem válogatott, és a külföldre indulás előtt a lelkemre kötötték a szüleim: „Te most Magyarországot fogod képviselni, és ha hibázol, nem azt mondják majd, hogy a Gyarmatiék kislánya kiviselkedte magát, hanem úgy általában a magyarokat ítélik meg a tetted alapján.”
Jó volt most emlékezni erre, egész biztosan lendített a gyógyulásomon.
Aminek épp ideje, ugyanis még a fényképrendezgetésnél is jobban szeretek gyógyítani.
