Gyarmati Andrea: Nem tudtam nemet mondani

Néha komolyan elhatározom, hogy mától, na, jó, holnaptól valamit egész másképp fogok csinálni, mint eddig, például megtanulok nemet mondani.

A „nem”, nyelvünk legrövidebb szavainak egyike.

Az emberi lélek tömören megfogalmazott függetlenségi nyilatkozata.

Gyakran a jobbítás egyetlen útja.

Mondd ki, ha kell, tanácsolják, és ragaszkodj hozzá.

Olvastam, aki képes nemet mondani, azt saját csillaga vezérli, saját vágyai hajtják, nem rángatják, lökdöshetik azok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért állandóan másokat akarnak igazgatni. Vagyis, hogy a határozott, kedvesen közölt nemekkel képes vagy önmagad maradni.

De olykor, mint minden komoly kijelentés, ez is megcáfolható. Mint a következő történetben is.

Délutáni rendelés végén érkezik egy ápolt, szép, határozott fiatalasszony nagy pocakkal, láthatóan a terhesség vége felé jár. Épp pár napja döntöttem el, hogy mostantól, de mostantól aztán tényleg, kizárólag a körzetembe tartozó gyerekeket látom el. Túl sok, fáradok, nem győzöm a kocsiban töltött időt.

Ehhez érdemes tudni, hogy a házi gyermekorvosi ellátás úgy működik (egyébként a felnőtt is), hogy az orvosválasztás szabad, de nekem a körzetembe tartozókat el kell látnom. Szabadságom abban van, hogy a körzetemen kívülieknek én is mondhatok nemet.

Szóval, amikor belép a kismama, azt hiszem, a védő néni küldte ismerkedni és a „kezdőcsomagért” (receptek), valamint a pecsétért jött, hogy én leszek a baba orvosa, de tévedek.

– A doktornőt választottam – mondja határozottan s mosolyog rám kedvesen –, szeretném, ha elvállalna minket.

– Hol tetszenek lakni? – kérdezem.

Mondja a címet, ami ugyan a kerületben található, de nem az én körzetemben.

– Sajnálom, nem hozzám tartoznak, és már nem vállalok körzeten kívülieket – mondom, s eszembe jut, hogy tegnap adtam elő Katinak, az asszisztensnőmnek ezt az ötletbetörésemet, aki  jól ismervén engem rezignáltan fogadta bejelentésemet.

Nem akarok már az első napon kudarcot vallani, de van úgy, hogy az épp veled szemben álló is elhatározott valamit és erősebbnek bizonyul.

– Márpedig, doktornő, nekem ön kell, nem mozdulok, míg igent nem mond.

Legyezgeti hiúságomat ez a csak te és senki más.

Katival együtt elnevetjük magunkat.

Jó, tegyünk egy próbát. Hogy jutok oda, hol tudok parkolni, nézzük, működik-e, vagyis nem mondok igent, de már határozott nemet sem. Megbeszéljük, hogy várom, értesít, amikor a baba megérkezik.

Néhány hét múlva szól a telefon, hogy ma értek haza a kicsivel és nagyon várnak. Tényleg nem esik ki az útvonalamból, parkolóhely is akad és a kisasszony elbűvölő.

Megvizsgálom, mindent megbeszélünk.

– Tudja, én mindent elérek, amit szeretnék, mondtam a férjemnek, hogy önt is meg fogom győzni – így a fiatalasszony.

– De hogy is kerülök én ide? Ki ajánlott? Miért én és csakis én lehetek a kiválasztott? – kérdezem anélkül, hogy kimondanám, bár már mindketten tudjuk, hogy elvállalom a kisbabájukat.

– Senki nem ajánlotta a doktornőt, egy emlékem miatt választottuk önt, de nem fog rá emlékezni. Évekkel ezelőtt egy bevásárlóközpontban sietett valahová, pont felismertem, amikor a közelében elesett egy kisfiú, ön megállt, letette a táskáját, felsegítette és megvigasztalta a gyereket, várt, míg a valahol kirakatot néző szülők is odaérnek. Akkor tudtam, hogy ha egyszer gyerekem születik, önt szeretném az orvosának tudni.

Több mint erőteljesen meghatódom.

Úgy nőttem fel, abba nőttem bele, hogy ismernek és szeretnek az emberek. Először a családom okán, később mindazért, ami által ismert lettem én is, vagyis a sport miatt, de tudom, valójában nem ez a lényeg.

Valaki követ mindenkit. Nem kell hozzá híres embernek lenni. Valaki látja a lábnyomodat a homokban, és öntudatlanul kapcsolatba kerültök. Ez jó, boldogító érzés.

Így lehet betegeket, barátokat, követőket találni, és jó, hogy így van, mert hiszem, egyetlen lélek sem vándorol magányosan, még ha olykor ezért-azért nagyon egyedül érzi is magát.

Lili, köszönöm neked és a szüleidnek, hogy engem választottatok.

Kiemelt kép: VOISIN/PHANIE/AFP