Kétségtelenül működik. Van egy nagy test, bizonyos részeit napfény füröszti, balzsamok kényeztetik, más tájékokon ott a fekély, a száradás, a törés, az elhalás. Kéretik szépen, a fiúk gurigázzanak el Ózdra. Álljanak meg útközben néha, a környék falvaiban miként él, fű, fa, virág, vad és ember. Költői kérdésünk, miféle hazánkfia – költő! -, akinek borítékolt álma itt és most, hogy jegesmedvét gyilkoljon?! A fiúk utazzanak el az Alföldre, nézzék meg a valaha virágzó mezővárosokat, hogyan lyukadtak ki, hogy szakadtak meg a rendszerváltás után, hogy vesztettek el munkahelyeket, sokat, ezreket, és hogy nem törődött velük senki emberfia. A zsúrfiú kiáll a morzézó bécsi esőbe, és a mélyvénás szomorúságig áztatja magát. Az legendás újlipóti zöldséges dombos arcú fiacskája Brüsszelből sír a szájával, ollé. Jaj, istenem, így váltanak politikai paradigmát, az általános kutyalét kötelezvénye ez: lemenni, bármi áron, mert akihez ugatok, az a kutya. Kutya a nép, annak tekintem, hát ugatunk neki, ugatás alatt tartjuk, ugatva sírunk, pardon, vigadunk.
Csak szólunk, mindjárt jön a berlini pokol fölfestése, Bosch után szabadon. London nem lesz, mert azokkal most együtt joggingolunk a Margiton. Mi speciel egy vidéki városban időztünk, szerda volt, piaci nap. Kétfelé szakadt a város, az egyik a piacon időzött, mindenféle limlom és használt kacatok, elfekvő-zöldségek között turkálva. Festői kép, asszony a pultnál, zacskó diót árul, két, tenyérnyi kicsi szalonnával. Mellette öreg bácsi, ugyanilyen kínálattal. A város második fele az Egészségházban tolakodik. Hét órakor már telt ház. Itt találkozunk ismerősünkkel, ötvenes férfi, arcában fészket rakott az idő, mozdulatait, ahogy a miénket, csikorogtatja a rozsda. És vajon a várakozás alatt politizálunk-e? Ó, igen, várakozás közben mindig, ő, mint mondja, régi, hívő jobboldali, őt ettől a jobboldaliságtól el nem téríti semmiféle hatalom, vele azok – a kommunisták – csak rosszat tettek, például nem vették föl az egyetemre, sok ponttal, míg kevesebbel az osztálytársait igen. Dehogyis érdekli, hogy lopások esetei forognak fennen. Hogy kifejezetten nagy mértékű eltulajdonítás zajlik a virágos pódiumon és mögötte is. Végső érve előtt meghajlunk, mint valami jobbágy: „Oké, oké, de azért működik, nem?! Működik az ország!” Valaki ekkor, ennél a mondatánál meglöki. Kicsit szisszen a szája, ideges már. Másfél órája vár, hogy gyógyszert írasson. Mi végeztünk, búcsút intünk. Ő meg vár tovább. Mert hiszen működik.
Kiemelt kép: Hieronymus Bosch – Gyönyörök kertje (részlet)
