A Csöcsös Móni büféjének teraszára vágytunk, hogy ami a Népszigetre járó közönség szerint az ország, ha nem a világ legjobban elkészített hekkje, csodájára jár Újpest és az egész város, mint a világhírű magyar vendéglátásnak és vendégszeretetnek, amely ilyenkor, az indiánnyár utolsó napjaiban már kissé kimerült, fáradékony, a csípős időben, mint egy riadt bőrke a disznóvágás hajnalán, készülődik, hogy bekuckózzon a sertésvékonybelekbe és a spejzban lógva, zsírját a csempére csepegtetve türelmesen várja, hogy kinyíljon a hóvirág, rügyeket bontsanak a fák és mirelitálmukból lassan felébredjenek a magyar hekkek, hogy kivessék magukat a kis büfék teraszán üldögélő fogyasztóvendégek asztalára.
A világhírű magyar vendégszeretet a magyar nyelv alapos ismerete nélkül nem nyújtja azt a maradéktalan felhasználói élményt, amit mi, magyarok jogosan várunk el tőle, ezért ennek a vendégszeretetnek a világhírűsége legfeljebb Magyarországon, a magyar embereknek mutatkozik meg teljes és lehengerlően varázslatos pompájában, mert Semmit sem értene. Ő csak állna ott idétlenül, nem értené miért szagolgatja a pultos a büdös sört olyan elégedetten, nem értené, miért tolja vissza elé a poharat és folytatja a büdös sör csapolását a többi vendégnek, mintha mi sem történt volna, nem értené, mert nem ért magyarul, nem tudja mit jelent az: nincs ennek semmi baja, még senki sem panaszkodott rá, szokták szeretni a vendégek. Ha egy ilyen magyarul nem beszélő holland fiatalember ellátogatott volna velünk a Csöcsös Móni büféjébe ezen a napsütéses, október végi délutánon, egy mukkot sem értett volna meg a világhírű magyar vendégszeretet lényegéből, zavartan toporgott volna a meghatódottságunkat látva, amikor a Csöcsös Móni azt mondta nekünk, miközben a lánya a hűtőből kivette a hekket, hogy úgy, nyersen, a kérésünknek megfelelően a mérlegre helyezze, én biztosan nem mérném le, előbb kisütöm, aztán mérem le, szórakozzanak mással, ez egy halsütöde, nem valami kurva piac.
Értem én a Csöcsös Mónit, ismerem a lelkét, bánatát és a magam önkínzásra hajlamos magyar módján becsülöm és tisztelem a hatalmát, ha pedig rám szól, engedelmeskedem, mert a magyar büfés és talponállós és kiskocsmás és halsütödés vendéglátás lényege, hogy a vendéglátó összes nyűgének terhét nem a munkát végző személy, vagyis a vendéglátó, hanem a vendég viseli és cipeli a hátán évtizedeken keresztül, a törzsvendég, akit a törzshelyén a vendéglátó nem hogy szeretettel lát, de szabályosan utál, és jelenlétében nem jövedelme forrását, hanem életének tönkretevőjét látja, ha már fizet érte.
Ez a szimbiózis a világhírű magyar vendéglátás alapja, melynek lélektanát egyedül mi, magyarok értjük, ugyan honnan tudná egy holland, mit kell tennie, finnyáskodik, meglepődik, ha egy ilyen vendéglátóhelyre belépve, a köszönést követően elküldik a francba és úgy néznek rá, mint egy adóellenőrre, nem tudja hogyan kell viselkedni, nem érti, hogy nincs ennek semmi baja, hogy semminek nincs semmi baja, mert mindennel csak a baj van, nekem sem tűnt fel, mert magyar vagyok, de egy barátom mesélte, aki másfél éve költözött Magyarországra, hogy az első dolog, ami után érdeklődött, az első összetett mondat, amit megtanult ezen a furcsa nyelven, mert kíváncsi volt rá, mert mindenhol és mindenkitől azt hallotta, ez volt:
Inni mit adjak, kérdezte Csöcsös Móni. Egy almafröccsöt, legyen szíves, feleltem, kettő deci almát, három deci szódával. Csöcsös Móni nem esett kétségbe, a csöcse közé szorította a hejhót, három deci almát tudok adni, két deci szódával, jelentette be ünnepélyesen, én meg közelebb hajoltam, nem, lesz szíves, kettő deci almát kérek három deci szódával, ez van, ezt kell szeretni, nem vagyok én törzsvendég itt, nem is leszek, csak egy almafröccsöt kérek, Csöcsös Móni pedig sértődötten sprickolta tele az ujjlenyomatokkal teli poharat a szódával és az indiánnyarat a népi hagyományoknak megfelelően ezekkel a bájos szavakkal búcsúztatta: a faszomat bele!
Kiemelt kép: Fortepan/UVATERV
