Apám adta először a kezembe Szabó Magda valamelyik kötetét. Még kislány voltam, általános iskolás,
Otthon a büntetés helyett csak kinevettek, és megkaptam a Bárány Boldizsárt, mint hasonmásomat. Később persze elvarázsolt az Abigél, a Tündér Lala, de hát ja, mindannyian ezen nőttünk fel. Azóta inkább az Ajtó, az Őz, a Mózes egy huszonkettő, a Pillanat a Freskó, a Régimódi történet. Az Ókút, a Megmaradt Szobotkának. Én mindet szeretem. És nemcsak az életművet, hanem az életet és a művet, külön. Egyszer találkoztunk is. Debrecenben voltam egy konferencián, utána egy könyvtárban kezdő írók felolvasása volt.
Erre – és ez milliószorosára növelte a szorongást – Szabó Magda elővett két, újságból kiollózott versemet. Hogy ezeket ő nagyon szereti, azért vágta is és tette el őket. Örökké őrizni fogom ezt az emléket.
De nem ezért az egyik kedvenc szerzőm. Nehéz lenne egyetlen írásban a nagyszerűségét aláérvelnem, ezért inkább arról szólok, mi tarthatja még mindig távol tőle az olvasók egy részét.
Nézzük Szabó Magda leggyakrabban emlegetett „hiányosságait”! Az első sokat hangoztatott képtelenség talán az, Szabó Magda súlytalan, olcsó könyvecskéket ír. Ennek eredője az is lehet, hogy főképp a kilencvenes évektől megpróbálták Szabó Magdát (nyilván piaci megfontolásokból, csak ez később persze visszacsapott) a ponyvára dobni, azaz olcsó, habkönnyű szerzőként pozícionálni.
Szabó Magda nem azért ír, hogy szórakoztasson, nem azért, hogy egy fárasztó nap után legyen mivel az agyunkat kiöblíteni. Szabónak minden munkája egy komoly mag, erőteljes gondolat köré épül, aminek aztán mindent alárendel.
A bestsellerként való behatárolásnak az is alaposan ellentart, hogy Szabó soha nem olcsó eszközökkel, nem kézenfekvő fordulatokkal és elrajzolt szereplőkkel operál. Bár valóban néha túlcsapnak a hősi által keltett indulatok. Egyszer, mikor szembesítették azzal a „váddal”, miszerint ilyen heves, lángoló alakok nem léteznek, ő annyit mondott, hogy saját környezetében nem volt ritka a pusztító sóvárgás, a lecsapni kész düh és a szétszakadásig feszítő harag. (És csak zárójelben: ha fikcióról beszélünk, és regények esetében mindenképp, akkor mi jogon kér számon bárki ilyesmit?)
A másik tévút az ő elhelyezésében, értésében, ha nőíróként aposztrofáljuk. Tény, hogy
de a hősválasztáson kívül Szabónak sem a stílusában, sem az írásmódjában, sem a történeteiben, sem a karakterformálásában nincs olyan elem, ami elsodorná az úgynevezett „komoly férfiirodalomtól” (már ha elfogadjuk, hogy van ilyen, és ha van, akkor vannak kritériumai is; és az nem csak annyi, hogy a szöveget nem egy nő, hanem egy férfi írja – kiált fel bennem a feminista.)
Kardos Tibor írta Magdáról 1975-ben, mikor ez a kérdés szintén felvetődött: „Nem az úgynevezett női lelket vizsgálja. Ez vezeti minden novellájában minden regényében: Hogyan lehetne közel jutni az emberhez és boldoggá tenni, mikor szemben állnak evvel az átöröklés, jellem, környezet, sorsfordulatok, nevelés, a múlt hazugságának keserű maradványai, a szomorú évszázadok régi s az új technikai kultúra veszedelmei. Ez ellen feszíti erejét: az embertelenség, a magány ellen, a különb emberért vitázik, azt álmodja.”
És most hadd kalandozzak kicsit vissza megint a személyesbe, az irodalmon túliba. És gyorsan hozzá is teszem, hogy ezt csak azért engedem meg ezt magamnak (más szerzőnél nem rugóznék a külsőségeken, sokszor még fotót se szeretek megnézni, ne befolyásoljon a csinos/ronda/vonzó/taszító fizimiska az olvasás közben), mert Magda nyíltan sokat foglalkozott a kinézetével. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy
Nem unom meg nézni róla a képeket, amikor nevet, amikor azzal a hihetetlen pillantásával néz a lencsébe. Az életét tanulmányozva arra kellett rájöjjek, hogy nála a fordulópontot a Bécsben eltöltött nyarak jelentették (a háború kitöréséig ott volt hat éven át májustól októberig), ott tárult ki előtte a világ. Mikor az első év végén – a Für Elise tanúsága szerint – a vonatról már nem egy szigorú és rendes ruhába burkolt lány (én ezt próbáltam a születésnapján megidézni, a debreceni polgárlányt, a rendezettet, a simulót), hanem egy berakott frizurás, vörös körmű díva szállt le. Aki kicsit tart a szülei reakciójától.
És innentől nem volt megállás. Imádom, mikor Nemes Nagy Ágnesnek a Szobotkával kötött esküvőjéről ír. Azaz dehogy az esküvőről! A barátnőnek szánt levélben több hangsúlyt kap az esküvői ruha lefestése! „Ruhám, Ágnes csodálatos volt!!!! – írja – Sötétkék ballonvászon kiskosztüm, fehér masnival, majdnem bokáig ér, teljesen svejfolt, seszlis, óriási fehér virágklipsz, piros nylontáska, piros szandál, magas, piros antilopkesztyű.” Tényleg ragyogó lehetett. Főképp a háború utáni romos, sötét években. Amikor mindenki szürkén vánszorgott, Szabó a vörös kulikabátjában maga lehetett a vitalitás!
Nézegettem a róla szóló ügynökjelentéseket (Szőnyei Tamás: Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet, 1956-1990 könyve mindig a legjobb segítségem ebben), és igen érdekes dolgokra bukkantam.
Vicces módon e szörnyű irományokban is helyet kapott az, Magda mennyire fontosnak tartja a jó megjelenést. Tóthfalusi ügynök szerint Szabó Magda, amikor szülővárosába ment a hatvanadik szülinapját ünnepelni,
„Ehhez maga az írónő is hozzájárult azzal, hogy hiúságában olyan helyzetet teremt, amelyből kinőhet a bálványozás. Színdarabjának előadási után feltűnést keltő ruházatban, korához nem illő külsőben jelent meg a színpadon.”
Egy másik ügynöki jelentés logikai rendje még inkább megfogott: „Szabó a korának takargatását túlzásba viszi, de ha Debrecenbe jön, felkeresi a rokonságot, szülei sírját.” Szóval egy nő, aki ad magára, tuti hanyagolja a családját? Bár lehet, hogy ez egy merész irodalmi kísérlet volt a kedves besúgó részéről.
Aki eddig távol tartotta magát az életműtől, talán idén szembesülhetett azzal, hogy érdemes ezt a nagyszerű alkotót más szemszögből is megnézni, érdemes belefeledkezni a regényeibe, esszéibe, verseibe. (Mindről külön-külön órákig tudnék beszélni! Egyedül az általa igen nagyra tartott drámái nem fogtak meg soha.) Remélem, a centenárium, a műsorok, a Petőfi Irodalmi Múzeum hatalmas kiállítása, ami még márciusig látogatható, kedvet csinál az elmerüléshez.
De akkor pár bekezdés a regényeiről is.
Az Őzzel elég meredek módon találkoztam.
aki már összebútorozásunk első napján azzal fogadott, hogy a kezembe nyomta a könyvet, és rám dörrent: „Nyisd ki bárhol, mond egy fél mondatot, én folytatom.” És valóban. Kívülről tudta az egészet.
Ez vezetett engem a könyvhöz, aminek beszippantó ereje máig hat, a gyerekkorában halálos lelki sebet kapó hősnő szenvedése valahol nekem is saját. Meg hát azok a mondatok! Később is, végig. Csupa poézis.
Másik nagy kedvencem, a Megmaradt Szobotkának nem is igazán regény, inkább egy grandiózus requiem az elvesztett férjért és társért, Szobotka tervezett önéletrajzának befejezése.
Magda olyan érzékletesen, olyan erejű szenvedéllyel hozza elénk Szobotka (amúgy szerintem nem ilyen erős) alakját, hogy az összecsavarja a szívet. Amúgy kevés szerzőn tudok annyira sírni, mint Szabón. Nem tudom, hogy csinálja, mert tényleg nem a könnyen kicsikarható krokodilkönnyekkel operál.
Szabó Magdát a nehézségek kovácsolták, edzették, kérlelhetetlenül ment előre, alább sosem adta. A legnagyobbak között a helye.
(Kiemelt kép:Fortepan/Hunyady József)
